Ha már az előző blogbejegyzésben a Jászárokszállási gyökerekről volt szó, akkor szenteljünk egyet a település önállósodásának is! Ezt a folyamatot egy, az interneten fellelt olvasmányos és határozottan informatív cikk rendkívül jól mutatja be, melyből az is kiderül, hogy az egykori elöljáróságok nem kifejezetten voltak közkedvelt személyiségek akkoriban. Ezen kívül érezhető az "anyaváros" és a lakosság közötti folyamatos feszültség, melyet egyre csak fokoz az a tény, hogy Árokszállás (talán érthető módon) a végsőkig ragaszkodott felügyeletének megtartásához, ennek érdekében - a cikk elolvasásakor látni is lehet - mindent meg is tett.
 |
| A Jász-Kun Kerület térképe 1854-ből |
Jöjjön tehát az említett írás (Forrás: http://karpatmedence.net/tarsadalomneprajz/tersegi-kapcsolatok/209-zendules-kerekegyhazan):
Zendülés Kerekegyházán
"A Jászkun Kerülethez tartozó
Kerekegyháza puszta a redempcióval került Árokszállás község
tulajdonába. A terület 3/6-od részéért 5000 rh.frt-ot fizetett a
település, 1/6 részét ekkor Kunszentmiklós, 2/6 részét Fülöpszállás
fizeti ki. A puszta egész területe 13.685 kat. hold. Kerekegyháza népes
település volt, 1572-ben 47 telkes gazdát és 3 zsellért írtak még össze,
ezt követően elpusztult.
A kiskunsági lakosság egy része a török elől a Jászságba menekült, s
feltehetően az ide költözöttek jogán kezdték legelőként használni az
árokszállásiak a távoli, pusztává lett területet. A használatáról
mindenesetre a XVII. sz. végétől vannak adataink. E használat jogán
került megváltásra a kerekegyházi pusztarész 1745-ben. Bedekovich Lőrinc
leírása szerint a kunszentmiklósi rész, a homokos talajon kívül „gazos, nádtermő, zsombokos”
részeket is tartalmaz, a fülöpszállási pedig kiterjedt szíksó termő,
nyáron kiszáradó tavakat, míg az árokszállásit a legrosszabbnak
minősíti: „A’ földje nagyobb része homok butzkás, és tsak marha legeltetésére szolgál.”
Kerekegyházán a szilaj ménes, a szilaj gulya és a juhnyáj legelt, s a
pusztára az ott élő, a várostól delegált pusztabíró és egy lovas hadnagy
felügyelt, rendszeresen tájékoztatva az árokszállási elöljáróságot
minden ott végbement dologról.
 |
| Jász-Kun Kerület címere |
Világos
után a magyar közigazgatást szinte azonnal átrendezték. Ez érintette
természetesen a Jászkun Kerületet is. Rövid katonai kormányzás után
1850. január 1-től vezettek be újabb, hosszabb ideig fennálló
közigazgatást, amely érintette az anyaközségek és a puszták viszonyát
is, főként mint adóközségeket.
Ez nehézségeket okozott és nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy az
árokszállási elöljáróság úgy döntsön: a távoli, amúgy sem túl jól
jövedelmező és közigazgatásilag nehezen kezelhető pusztát
felparcellázzák és eladják. Azt tartották célszerűnek, hogy kijelölve a
leendő község belterületének helyét, ott egyenlő nagyságú telkeket
mérnek ki és árúba bocsájtják. A bizottság megszemlélte a helyet és Kerekegyháza Szent István pusztai részét (népies nevén később és ma is: Kukália, Kukálta)
tartotta erre alkalmasnak. Szabó Imre felavatott földmérő 1857-ben el
is készítette a térképet, melyet aztán a közgyűlés jóváhagyott.
Az 1855-ös határozat, mely szerint Kerekegyház puszta Árokszállás
határának járuléka, mintegy egyértelművé tette azt, hogy miként fogják
majd felosztani a pusztát. Természetszerűen – ahogyan ez más jászkunsági
településeken is volt – a redempciós kulcs szerint. Az 1861-ben
végrehajtott tagosításkor „egy öl belső határbeli föld után, 2 hold kerekegyházi föld jutott legelőilletékül”.
Nem is csodálkozhatunk azon, hogy ez az árokszállási irredemptusok és
redemptusok, még inkább a már Kerekegyházára kitelepedett anyavárosból
származók és a város között ez feszültséget okozott. Hasonló
elégedetlenség jelezte az ilyen alapon történő birtokmegoszlást
szegényebb, irredemptus lakosság részéről Jászkunság szerte.
Ehhez járult még a gyorsan betelepülő Kerekegyház puszta korai
elszakadási törekvése jegyében született elégedetlenségi mozgalom is,
melyben az új telepesek ütötték meg a legerőteljesebb hangot. Mindezeket
tetézte az, hogy a nem kerületbeli betelepülők számára ismeretlen volt a
Jászkunságban lévő jogrend. Néhány új telepest pedig túlzott egyéni
ambíciók is fűtöttek. Ezek együttesen mintegy megkérdőjelezték az
anyaváros korábbi egyértelmű tekintélyét, bevált ügyrendjét, s
keresztezték elképzeléseiket. Az amúgy is meggyengített jászkunsági és
községi közigazgatás helyzetét kihasználva a mozgalom egyes vezetői -
kiket Árokszállás tanácsa „nyugtalan természetűeknek”, „izgatóknak”, „elégedetlenkedőknek”
tartott – nem a szokásos, a Kerületben bevett szolgálati utat járta,
hanem a Helytartó Tanácshoz fordultak panasszal, sőt egyesek Bécsig is
eljutottak orvoslást kereső panaszaikkal. Valójában erről a
konfliktusról, s tanulságairól beszélek majd a következőkben. Ahhoz
azonban, hogy a továbbiakban minden részletet érthessünk, szólnunk kell a
puszta lakottságáról, illetve az új lakosok (mert még nem is lakosság)
összetételéről.
A
puszta a század közepén gyér lakottságú volt. Palugyay Imre 1854-ben
957 lakost említ, kik 197 házban laktak, 229 lakosztállyal tanyákon
szétszórva, illetve uradalmi cselédlakásokban. A házak között volt
néhány városi tulajdonban lévő épület is (Puszta ház, csősz házak,
csárda).
Az 1862-es összeírás szerint – ekkor vált önálló községgé Jász
Kerekegyháza néven a puszta – 2000 lélek lakik 200 házban. A puszta
lakosainak nagyobb hányada korábban kecskeméti illetőségű volt. A
lakosság származási helyére, vagyoni állapotára vonatkozó legteljesebb
összeírás az általunk bemutatott események idején 1865-ben készült. A
pusztán 1865 előtt mindössze 10 család élt és származott Árokszállásról.
Ez a lakosok 2.85%-a. Kecskemét városából és pusztáiról 100 család
származott (28, 57%). Jelentős a közeli Pest megyei községekből ide
költöző népesség: 146 család (34,27%). A lakosság fennmaradó tekintélyes
része Fejér megyétől Trencsénig és Árváig, sőt cseh, morva, lengyel,
sziléziai és galíciai területekről is toborzódott. A lakosok kb. harmada
csak szlovákul beszélt, de jelentős volt a Pest megyei sváb
településekről érkezett német ajkúak száma is. Az új község lakói tehát
három nyelvűek voltak.
Vagyoni
állapotukat tekintve nagyobbrészt nincstelenek, főként a kecskemétiek,
akik a felparcellázott községi belterületen kívül éltek és házzal sem
rendelkeztek. A legvagyonosabb családok Árokszállásról származtak. A két
Farkas család együttesen 900 holdat meghaladó birtokkal rendelkezett,
de Ficzek János pusztabírónak is 54, Antal Ignácnak 42 holdja volt.
Nagyobb, 100 holdat meghaladó birtokot csak öten mondhattak magukénak
(André László: 197, Kobilik Mihály: 132, Görbe Mátyás özvegye: 125,
Nauratyill Ferenc: 110, báró Haagen Amália: 112 hold). A birtokos
lakosság jobb módú része 10-15, az átlaga 5-7 hold közötti földet tudott
vásárolni. Jelentős volt a mesteremberek száma is (11,76%), akik főként
olyan ipart űztek, ami egy alakuló, felépülő községben vagy a
mezőgazdaságban ad munkát (kőműves, ács, bognár). Figyelembe véve azt,
hogy milyen minőségű a volt puszta határa, s hogy házat kellett
építeniük a beköltözőknek, ki kellett fizetni a telek árát, így
egyáltalán nem mondható el, hogy jómóddal éltek volna. Inkább filléres
gondokkal küzdöttek. Ez az elégedetlenségi mozgalom jellegét is
megmagyarázza.
Mint
már említettük, Kerekegyházat a város által választott pusztabíró és
egy lovas hadnagy igazgatta. A lovasok számát – pontosan nem tudni mikor
– időközben háromra emelték. Ez utóbbiak rendőri feladatokat is
elláttak. Ficzek János Kerekegyházán lakos pusztabíró 1857.
szeptemberében Móczár Ignác főbírónak beszámol a kimért házhelyek
eladásának állásáról, a leendő lelkész, a tanító és a kántor számára
kimért földek ideiglenes haszonbérbe adásáról, s a város tulajdonában
lévő ingatlanok sorsáról. Eszerint a városi közgyűlés korábbi határozata
értelmében elkülönítettek 44 kat. hold földet, melyből 22 hold a
lelkész, 11-11 hold pedig a tanító és a kántor illetősége. Ilyenek még
nem lévén a pusztán, a földet a pusztabíró 6 egymást követő évre évi 60
pft-ért árendába adta; eladta a Pethes-féle csőszházat 70 pft-ért;
sikertelen árverést hirdetett a Puszta házra és egy másik csőszházra;
megkezdte a házhelyek eladását. Egy házhely árát 20 pft-ban állapították
meg. Egy év múlva jelentése szerint már 103 házhely eladásáról és 10
ház felépültéről számolhat be. A lakosság számának növekedése miatt
megszaporodtak teendői, ezért kéri, hogy Farkas János bizalmi ember
mellé a már meglévő lovasokon kívül még egyet és egy gyalogos szolgát is
adjanak. Az elöljáróság nemcsak megadja, hanem még 120 forintért egy
rendőrt is állított a közbiztonság megerősítésére. A következő évben a
közgyűlés elkülönítette a befolyt összeget, s ebből fizette a pusztai
tisztségviselők bérét és egyéb költségeit, mert „az árokszállási birtokosok nem terhelhetők”
vele. Javaslatot tettek az iskola és a községháza felépítésére is,
amelyet szintén a telkek eladásából befolyt összegből szándékoztak
finanszírozni.
 |
| Községháza |
A
község telepítése, a telkek eladása szépen haladt. Sikerült tanítót is
alkalmazni, aki – mint később kiderül – egyházi teendőket is ellátott.
Az 1861-ben felépített iskola (majd a községháza) – melyek építéséhez a
lakosok 2-3 napi igás és gyalogos közmunkával is hozzájárultak – az
egyházi szertartásoknak és a lakosok gyűléseinek is színhelyei voltak. A
pusztabíró a mindenkori teendőket, közmunkákat, a város új lakosokra
vonatkozó rendelkezéseit itt ismertette a nyilvánosság előtt. Ám – mint
ez a jelentésből kiderül és később sok gondot okozott – voltak olyanok
is, akik bizonyos ügyekben nem itt, hanem házaknál gyűltek össze, s
elégedetlenségeiket egymás között beszélték meg, nem bízva a
pusztabíróban. Ficzek János 1861 elején jelenti a főbírónak és a
közgyűlésnek, hogy már korábban ugyan lehetőség volt elöljárók
megválasztására, kik a község belügyeit intézik a pusztabíró
irányításával, a lakosok mégis önkényesen másodszor is összejöttek és
másokat választottak. A telepesek el akarják a magyar ajkú tanítót
távolítani, sérelmezik, hogy magyarul tanítanak az iskolában. Mint a
pusztabíró írja, „anyanyelv ellenesek”, „hazafiatlanok” az új telepesek. Hálátlanok az anyaközség iránt és „nem átallották mondani: hogy ők az anya várostól többé függeni nem akarnak.”.
Drasztikus lépésre is sor került: a pusztabíró tanyáját felgyújtották. A
gyújtogatókra ekkor nem derült fény, de néhány emberre gyanú árnyéka
vetült.
Két hónappal később a város elöljárósága újabb beadvánnyal
foglalkozhatott. Ebben a lakosok egy része, illetve ezek képviselői
bejelentették elszakadási szándékukat, kérték, hogy az önkényesen
kormányzó pusztabírót azonnal bocsássák el és a saját jelöltjeik
lehessenek a község irányítói. Ez válasz nélkül marad.
Ficzek János pusztabíró újabb jelentéséből megtudjuk, hogy a lakosok
neki és Farkas János kiküldött megbízottnak megtagadták az
engedelmességet. Saját választottjaikat viszont a kecskeméti templomban
feleskették és önállónak tekintik magukat. A város képviselőtestülete
végre egy dologban intézkedett, új tanítót fogadott (Lona Pál), akit az
elbocsátott tanító pénzéből fizettek. Az elégedetlenkedők ezt is csak
úgy érték el, hogy időközben a főkapitányhoz fordultak, aki viszont az
ügyet visszaadta városi hatáskörbe további intézésre. Egyéb dologban nem
engedett a város, továbbra is ragaszkodott a számára megbízható Ficzek
Jánoshoz és bár engedélyezte, hogy a lakosok elöljárókat válasszanak, de
őket a pusztabíró fennhatósága alá rendelte. Az első választáskor
ugyanis a város bírói teendők ellátására is Ficzek Jánost javasolta,
akit azonban a telepesek nem fogadtak el. Az új lakosok nevében fellépő
Holl Ádám volt berceli lakos több beadványában is zsarnoknak,
önkényeskedőnek nevezi, s azt írja, hogy a lakosok „a legnagyobb idegenséggel, és ellenszenvvel viseltetnek iránta”. A pusztabíró nem tud rendet tartani a pásztorok és csőszök bére körül, korlátozza a tanítót, aki „az isteni szolgálatot ellátja”,
miközben már fél esztendeje nem kapja meg a várostól esedékes
járandóságát. Kérik ezért Ficzek János elmozdítását. Mivel a város
válaszra sem méltatta őket, megismételt panaszaikat 1862. januárjában 70
aláírással a „Nagyságos és Méltóságos Főkapitány Úrnak”
küldték el, aki az ügyet az alkapitány kezébe tette le. Két hónappal
később új beadvánnyal foglalkozhatott a városi elöljáróság. Végül a
kerület intézkedett, s utasította a várost az ügy lezárására. Az azonban
tovább húzza-halasztja az ügyet azzal, hogy Ficzek János helyett Farkas
Józsefet javasolja, s mellé Gottlibb Kelement. Azt pedig hallatlanná
teszi, hogy bármely választott elöljáróság is ne a pusztabíró alá
tartozzék. Ezzel a kerület is egyetértett. A lényegi dologban csak nem történt előrelépés.
Láthatjuk
tehát, hogy az amúgy is állandóan változó közigazgatási viszonyok
között zajló ügyek körül állandó zavarok voltak. A pusztán nem volt
megfelelő számú olyan lakos, aki az anyavárosból települt ki. Ezért a
város elképzelésének komoly támogatói nem akadtak. Túlsúlyra kerültek a
különben három nyelvet beszélő, rengeteg helyről összeverődött lakosok,
akik viszont egyáltalán nem voltak tisztában a kerületi és városi
ügymenettel, beadványaik így könnyen vagy az elhallgatás vagy az
elutasítás sorsára jutottak. A város a maga szempontjait akarta
érvényesíteni, s ezért ragaszkodott megbízottjához, ellenezte a korai
önállósodást is, s továbbra is a régi módon, pusztabíró által szerette
volna kormányozni az új, formálódó közösséget.
A
lakosok nevében – mint ez a továbbiakban még világosabbá válik – Holl
Ádám német ajkú, berceli származású ambiciózus vezéregyéniség szólal meg
legtöbbször vagy ő áll mások megszólalása, beadványa mögött is. Maga is
pozícióra törő ember, aki a vagyonosabb középrétegbe tartozott; háza és
19 hold földje van, de aki mégis arra szorul, hogy hónapokig távol
legyen, hogy évi kenyerét másutt végzett (summás) munkával biztosítani
tudja.
Természetes, hogy egy még ki nem alakult vegyes kultúrájú, eltérő
hagyományokkal rendelkező egyénekből álló csoport, amely még messze van
attól, hogy közösségnek tekintsük őket, csakis ilyen egyéniségek
vezetésével léphetett fel bármilyen ügyben. Természetes az is, hogy mert
nem kötötte őket közös hagyomány és erkölcs, demagóg jelszavakkal,
ígéretekkel is maga mellé állíthatott embereket, s szembeszállhatott egy
még olyan nagy múltú közigazgatási és bíráskodási jogokkal felruházott
közösséggel is, mint amilyen a jászok városi közössége volt.
Számtalanszor megfogalmazzák a város vagy a pusztabíró iratai azt, hogy
Holl Ádám és társai nem képviselik az egész lakosságot; önkényesen adják
ki magukat a lakosok képviselőjének („mint állítják az ottani Lakosoknak megbizottjaik”
kitételekre utalok), miközben Ficzek János pusztabírót a város által
kiküldött hivatalos képviselőnek tekintették, s ezért jelentéseit
egyértelműen hitelesnek fogadják el.
Holl
Ádám valóban élt demagóg fogásokkal és alaptalan ígéretekkel. A második
legitimnek el nem ismert elöljáróság választáskor azzal vádolják, hogy
maga is bíró szeretett volna lenni. Úgy állította maga mellé az
embereket, hogy még a vásárolt földön kívül ő el tudja intézni, hogy
mindenki 8 holdat kapjon a meglévőn felül. Másik hatásos eszköze az
volt, mint ezt korábbi cikkemben is megírtam, hogy „a lakosság
jelentős része szláv és német nyelvet beszél, de mégis magyarul
miséznek, a közügyeket is magyarul intézik. Az elhúzódó pert több
szinten is kivizsgálják, megállapítják, hogy a lakosok kisebb része,
1/5-e nem ért csak magyarul, s azokat a több nyelven beszélő másodbíró
(Coburg herceg tiszttartója) mindig nyelvükön szólva kezeli, s a
tanácsban is lefordítják a németeknek és szlávoknak azt, hogy miről van
szó.”
Az elégedetlenség azzal zárul, hogy keményen megbüntetik Holl Ádámot és
társait, s ez a bélyeg később is rajtuk marad, ha csak tehetik,
felemlegetik. Bartsik Márton Jászkerületi Kapitány pl. így vélekedik
róluk: „a panaszolók többnyire nyughatatlan jellemükről átalában
ismeretes, kétes, sőt rovott jellemű egyének. Kik a’ nép oktalan és
vétkes izgatása miatt – mint például Holl Ádám, Kiffer és Princzel – már
két ízben voltak törvényszékileg fenyítve.”
Ezek
a sikertelen és nagy ellenállásba ütköző kísérletek azonban nem szegték
kedvét a folyamodóknak. Újabb beadványt szerkesztettek, amelyben több
dolog orvoslását kérik a Főkapitánytól. A folyamodványt Inlauf Ferenc és
Zly Márton nyújtja be, de a hatóság előtt nem kétséges Holl Ádám
közreműködése. Ugyanis több olyan dolog is szerepel benne, amely korábbi
beadványoknak, sőt perben való elmarasztalásoknak is része volt. Később
ugyanezeket Holl Ádám és Szabó Béni másik beadványban csaknem szó
szerint kéri. Mindkettőre kései válasz érkezik a Kerülettől. Mivel a két
kérelem nagyban fedi egymást, ezért mind a kéréseket, mind a reá adott
főkapitányi válaszokat összevontan adjuk közre.
Mit követeltek a panaszosok?
1. Túlzottnak tartják az elöljárók fizetését, ugyanis e nagy összeggel a lakosokat terhelik meg.
2. Kérik az adók mérséklését, mert átlépi a terhelhetőség határát, s a túlzott adóból a hátralékot engedjék el.
3. A túlzott közmunka szolgáltatást mérsékeljék.
4. A vásárolt földről kötött contractust megkaphassák a lakosok.
5. Az 1858. december 23-án kiadott új telepítésekre vonatkozó pátens értelmében kedvezményeket kapjanak az új lakosok.
6. Meg volt ígérve 8 hold föld a telepítvényre költöző lakosoknak és ezt a mai napig nem kapták meg.
7. Választ várnak a folyamodványra.
A főkapitányi válaszokat szintén összevontan, de kissé bővebben ismertetjük.
1. 1862.
áprilisában volt az új elöljáróság megválasztása. Amikor is a lemondott
Farkas József bíró helyett Jász Jánost lett a bíró és Liftner Bertalant
nevezték ki jegyzőnek. „nem való, hogy a községi jegyzőnek 800
Ft-ok adatnak ki – miután ez utóbbinak évi járandósága 100 Ft, a jegyzőé
pedig a’ D alatti rendelet szerént 400. és így összvesen 500. Ft.”
Közben 1863. február 20-án Jankovich György jászkapitány rendelete
értelmében a bíró fizetését 60 Ft-ra, a jegyzőét 200 Ft-ra szállították
le. Ezen kívül a bíró feladata még a fejedelmi adók beszedése is, s
ezért a 60 Ft-ot kevésnek ítélik, visszamenőleg pedig ez már nem
orvosolható, mert a korábbi években a járandóságát hivatalosan
állapították meg és különítették el a költségvetésben. Kevés a bírói
fizetés azért is, s erről a jászkapitány is így vélekedik, mert olyan
községről van szó, ahol „legalább három ottlakó nemzetiségnek
nyelvét u.m. a’ magyar, német és tót nyelvet kell bírnia, 60 Ft évi
fizetésért és a’kor igényeinek megfelelő bírót lehessen fogni, képzelni
sem lehet” ezért 300 Ft-ban kell fizetését megállapítani, s
ugyanakkor a jegyző fizetését csökkenteni kell, nehogy feszültség
keletkezzen. Az orvos fizetését is megemelni javasolják, mert félnek
tőle, hogy mint az előző orvos, ez is elhagyja a községet.
2. Teljesen alaptalan az adó mérséklése iránti kérelem, ezért ezt elutasítják.
3. Túlzott
közmunka nem lehetett, mert eddig országos közmunkát még senkitől sem
kértek, a középületek emelésénél pedig 2-3 nap közmunkát végeztek a
lakosok.
4. A
vásárolt földről a contractust csak akkor kaphatják meg a lakosok, ha
házukat felépítették, lefizették a teljes összeget és az ingatlant a
telekkönyvbe bevezették.
5. A
hivatkozott 1858. évi nyílt parancs a kamarai birtokokon megtelepülőkre
vonatkozik, illetve azokat érinti, akik három éven át a rossz termés
miatt kénytelenek elköltözni más helyre. A Kerekegyház pusztára
beköltözöttekre és a Jászkun Kerület lakóira ez nem vonatkozik.
6. A
város pedig nem ígért senkinek 8 hold földet, az árokszállási
birtokosok között a redempciós kulcs szerint osztották fel a földet, s
az után kaptak az árokszállási birtokosok földjárandóságot. Ez másokat
nem illet meg. A város különben is a befolyt összeget, a regálék
jövedelmét a község középületeire fordította.
7. Végül az egész kérelemre azt válaszolják, hogy jogtalan volt, mert a folyamodókat nem a lakosság egyeteme bízta meg, hanem „némely nyughatatlankodóktól nyert felszóllítás folytán” nyújtották be panaszukat. Ezért egyesek pénzt szedtek össze társaiktól, amiből Bécsbe utaztak és ott írattatták meg. Emiatt a „folyamadóknak kitételei alaptalanoknak nyilváníttatnak”.
Másfelől Árokszállás városán már semmi keresnivalójuk nincs, hiszen
önálló községgé alakultak, s a régi ügyek már nem folytathatók. Végül
figyelmeztetik őket, hogy hiába fordultak Pest-Pilis megyéhez
panaszaikkal, tudomásul kell venniök, hogy „Kerekegyháza szakadatlan időtől fogva mindég a’ Jászkerülethez tartozott és jelenleg is tartozik”.
A „nyugtalankodók”
– noha mint láttuk számtalan helyre nyújtottak be panaszt, s
mindenünnen elutasították őket - nem adták fel. Tovább gyártották
beadványaikat, sőt Pesten ügyvédet is fogadtak. Az ügyvéd összegyűjtötte
a lakosok elégedetlenkedő részét Kerekegyháza Szent István nevű részén,
a községen kívül anélkül, hogy erről tájékoztatta volna a már felállt
elöljáróságot, s azoknak izgató beszédet tartott, akik emiatt egész nap
nem dolgoztak. Hiába üzent az elöljáróság, hogy az ügyvéd keresse meg
őket, az átkocsizva a falun, el akart menni. A hatóság emberei azonban
visszatérítették, bevitték a községházára és ott durván bántak vele. Ez
újabb ügyet indukált, amelyet azonban az iratok tanúsága szerint már nem
zártak le. A város taktikájához hozzátartozott az ügymenet
késleltetése. Nem egy ügyben a Főkapitány vagy a Helytartó Tanács
többször is kénytelen írni, felszólítani az árokszállási testületet,
hogy intézkedjenek, mert a panaszosok újabb beadványokkal ostromolják a
hivatalt. Gyors intézkedés azonban sohasem történt. Jellemző erre, hogy
miként fogott össze a város és a Jászkapitány, s késleltetett egy 1863.
februárjában benyújtott ügyet 1865. szeptember 13-ig, mígnem a kérelmek
jó része már okafogyottá vált, illetve kikerült a város intézkedési
jogköréből. S ekkor még mindig csak a főkapitány kapja meg jelentését, s
nem a Helytartó Tanács.
Az
elégedetlenkedők mozgalmának, sok beadványának mégis meglett az
eredménye: Kerekegyháza 1862-ben önállóvá vált és elszakadt az
anyaközségtől. Az új községben április 10-én tartották az első hivatalos
hatósági választásokat.
Az elégedetlenkedők semmiféle tisztséghez nem jutottak a községben,
noha nekik köszönhető, hogy a település elsőként önállósodott a jász
puszták közül. Nem járt sikerrel több más korábban elindított és a
Helytartó Tanácsig eljutott ügyük sem, holott, mint ezt többször is
felpanaszolták az utazgatások, kérvények megíratása, s más ezzel
kapcsolatok kiadások igencsak megterhelték őket. Noha a város még nem
tartotta időszerűnek az elszakadást, mégis ő győzött, mert akarata
szerint alakult minden egyéb dolog. Árokszállás lakosságát nem érte
rövidség az elszakadás miatt. Ezt a régi, jól működő jász közigazgatási
gyakorlatnak és a Kerülettel való jó viszonynak tudhatjuk be. A régi, de
még igen jól működő jászkun jogrend és gyakorlat ütközött itt meg az
új, polgári jogrenddel és gyakorlattal. Ekkor még az előbbit
tekinthetjük győztesnek e küzdelemben, bár a nyertesnek is engednie
kellett."
 |
| A község 1862-es alaprajza (Forrás: Vincze Ferenc: Kerekegyháza gazdaságföldrajza 1942.) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése