2014. február 8., szombat

Régi képeslapok Kerekegyházáról

A blog facebook-os oldalán már korábban láthatóak voltak a most közzétett képeslapok egy része, mindenesetre úgy gondolom megéri egy csokorba szedni ezeket. A képeslapok egy részét Sántaőznek köszönhetjük, a Kiskunsági Értékmentőktől, a többi pedig az internet végtelen tárhelyén lelhető fel. Íme a képeslapok:
















2013. december 19., csütörtök

Volt egyszer egy Kerekegyházi Csárda...

Nehezen íródott meg ez a bejegyzés, nem csak azért, mert a kutatási - adatgyűjtési folyamatok elhúzódtak...
Úgy érzem, hogy ez az eddigi, szívemhez legközelebb álló téma és bejegyzés, ezért különösen nagy gondot okozott belekezdeni az írásba, pedig bőven van mit papírra, jelen esetben monitorra vetni:

Általánosságban a csárdák ivó- és pihenőhelyként szolgáltak a 18-19. század alföldi pusztáin, az otthonuktól távol legeltető pásztoroknak, juhászoknak, vagy éppen a vásárokba sietőknek. Éppen ezért többnyire az akkoriban is forgalmasnak számító, nagyobb utak mentén nyíltak meg, becsalogatva a fáradt és szomjas utazókat.
Számtalan tanulmány és írás született a csárdaépületek felépítéséről, kialakításáról, életéről, névadásaik mikéntjéről, így bővebben ezzel most nem foglalkoznék, rá is térnék inkább a szóban forgó Csárdára: az 1730-as években nyitott meg, tehát egy majdnem 300 éves épületről van szó, ami a kezdetektől fogva csárdaként működött. Csoda, hogy a mai napig áll, sajnos elég ritka az ilyen jelenség, többnyire megüresedve felemészti ezeket a régi, értékes épületeket az idő. Köszönhetően a Barna, illetve később a Szabó Család tiszteletreméltó munkásságának épségben megmaradt az épület, megőrizve ezzel az utókornak a múlt egy apró részének emlékeit. 
Az épület mai állapotait tekintve is itt-ott fel lehet fedezni az egykori csárda jellegzetes vonásait: még megmaradt egy-két ajtó felett az eredetileg kialakított boltív; beleshettünk a még mindig hordót rejtő pincébe is, ezen kívül ilyen a "fundamentumba", a csárda "lábazatába" ágyazott magassági pont is (régi térképeken egyébként jól látszik a jelzett magasság).

Nagy Zsuzsanna, kedves olvasónk segítségével sikerült eljutni tehát a csárdaépület jelenlegi lakójához, ezúton is hálás köszönet Neki!
Izgatottan vártuk a telefonon előre egyeztetett időpontot, és minden elképzelésemet felülmúlta Szabó Laci bácsi szívélyes, barátságos fogadtatása és határtalanul szimpatikus kisugárzása. Rövid bemutatkozásunk után be is invitált minket az egykori csárdaépületbe, és ezzel el is kezdődött a mi kis időutazásunk.

Az épületbe lépve egy jobbra-balra elterülő, hosszú folyosó fogadott minket, amivel utólag lett kibővítve; szemben egy ajtón túl már az eredeti csárdaépület falai álltak: középen a kemencés konyhával, a jobbra nyíló a háló, a bal oldali helyiség pedig a volt kocsmahelyiség:

"Hát ez volt a kocsmahelyiség. Ott volt középütt az ajtó, az az ablak nem volt, volt egy pult, mögötte a polcok, azt’ itt meg három vagy négy asztal így. Egy nagy kerek asztal még meg volt, amin a pohár már alig állt meg, mert a gyertyák beleégtek, olyan gödrös volt. De hát az is eltűnt az orosz bejövetel után."

A helyiségeket elválasztó ajtók közül 2 felett még megmaradt az eredeti boltív:

"Ez is, hogy boltíves ajtók, ablakok, minden az volt. Mennyezete az meg: alul volt a gerenda, keresztbe ugye a fiókgerendák, aztán a deszkával meg így volt lerakva, 25-30-as deszkával. És a fölűl volt a saralás, itt alul meg a deszka volt, de hát ugye nem tudott hézag lenni, mert fedte egyik a másikát. Tehát nem mellé volt rakva, hanem az egyik sor lerakva, másik mellé, aztán a harmadik meg így fedte." 

Az épület, mint kiderült majd' 300 (!) éves, ha belegondolunk, mik történtek ennyi idő alatt?! Sajnos kétszer le is égett, többek között két világháborút is túlélt...csoda, hogy még áll, és persze Szabó Laci bácsinak és családjának is sokat köszönhetünk, aki saját kezűleg újította fel és hozta rendbe az oroszok által, a szinte falakig lecsupaszított épületet: 

A csárda az 1930-as években
"Ez a Magyar Királyi Kincstárnak volt itt egy birtoka és az építtette eztet. 1730-ban nyílt meg, az 1800-as években a nagyapáék bírták a birtokot, bérelték, meg a kocsmát vezették. Mert nekik ott volt 20 hold körüli szőlő, meg főleg sok szilva, meg minden, meg hát ugye pálinka, bor minden, tehát ugye sajátjukat mérték. 1903-ban, akkor vette meg, és hát ugye tudom, mert hát ilyen lila indigós adásvételi szerződés volt, az itt maradt aztán nekünk, hogy a miénk lett ez, csak hát a háború alatt az elment innen, mert egy küszöb nem maradt itt, szétromboltak mindent.

A pince
1931-ben zárta be az édesapám, de még én is emlékszek, mikor még jöttek hajnalban felkeltették, jöttek Kiskőrös felől, meg minden a vásárba. Éjfél után már keltették egy fél decire, de „majd ha gyüvünk, akkor fizetünk”. Akkor azok vagy berúgtak, vagy elfogyott a pénzük. Akkor az adásvételi szerződésben az is benne volt, hogy a csárdát fenn kell tartani. Hát nem kocsmának, csárdának nevezték. Szállás se volt, olyan értelemben volt, hogy a másik nagy épület ami volt, annak az egyik helye olyan szabadistálló volt. Volt benne a hátsóban jászol, de hát azt nem lehetett bekötni, vagy ha egy csapatot be…mert ugye jöttek hajtottak ugye a vásárokba jószágokat. Emlékszek rá még, olyan ’38-ban, vagy mittudomén, ilyenkor valahogy lehetett…jó nagy télen hazafelé hajtottak egy csorda tehenet, hát egy az nem bírt továbbmenni a hóba, meg minden, hiába ütötték, meg minden, fogták becsalták egy kis szénával, meg minden, nem bírt volna már továbbmenni. 

Itt is voltak azért annak idején ilyen fokosos, ez az összecsapások, meg verekedések.
A '20-as években a Miska bácsi, a nagybátyám, az volt itten kocsmáros vagy csapos, aztán hát egyszer - úgy látásból ismerte, mert jártak azok már itten, mert voltak hárman is - azt mondja rátámadtak pisztollyal, hogy hát kirabolják. Neki is volt egy hatlövetű, előkapta aztán ijedtében kilőtte mind a hatot, aztán azok meg elrohantak, többet nem jöttek vissza.

És hát eredetileg ez zsindelyes volt, de hát még a ’700-as években leégett, véletlenül kigyulladt, aztán akkor nádas lett, és a ’800-as években újra leégett, akkor újra nádasnak csinálták, aztán végeredményben ’38-ban lett cserepesnek. A másik az fel lett újítva nádasnak, arra emlékszek én is nagyon jól, amikor felújították a nádtetőt, csak hát az meg bombatalálattal meg minden, leégett, tönkrement, akkor sebesültem meg én is."
   
Laci bácsi elmesélte, hogy a feje és a combja kapta a legtöbb szilánkot, utóbbiban még mindig benne van egy darab. Akkor volt Ő 13 éves, emlékei szerint az öreg Bedő doktor látta el a sebeit. Fél év lábadozás után, miután ki tudott kelni az ágyból, 26 kg-ot nyomott.

A ma is működő kút
"Meg ott van lenn a nagykút, ami...hát olyan szárazabb időben 80-100 hektót ki lehetett rántani, tehát amikor a gépesek gépeltek, akkor a környék innen hordta a vizet, mert az ő kútjaik nem győzték."

Sok helyen a csárdát közigazgatási határok mellé építették, nem volt ez másképp itt sem:

"Azért volt itt a csárda, mert itt volt a határa a Kecskeméti  Járásnak meg a Kunszentmiklósi járásnak. És itt a betyárok mulattak, a kecskeméti pandúrok ide nem jöhettek, mire onnan kijöttek, oda átmentek, és hát 600 méteren már másik helyen voltak. Hát már a ’700-as években akkor is már a betyárok…Rózsa Sándor is, meg ezek is.
Úgy mondogatták, hogy a régi betyárok itt megfordultak sokat: Bogár Imre, Rózsa Sándor, Savanyú Jóska, meg egyik másik."

És, ha már a határok szóba kerültek: jelenleg Fülöpháza területéhez tartozik az adott rész, de Kerekegyházi területből vált önállóvá Fülöpháza, így hívhatták egyébként Kerekegyházi csárdának. Régi katonai térképek egyértelműen jelzik a csárda helyét, ami egészen pontosan a jelenlegi Kecskemétről Izsákra vezető út 5 sz kilométerénél található. A csárda jelölései régi térképeken és mai, google térképen:

A 2. katonai felmérés térképén (arcanum)
A 3. katonai felmérés térképén (arcanum)

Végezetül talán annyit fűznék még a bejegyzéshez, hogy azon kívül, hogy betekintést nyerhettünk az egykori Kerekegyházi Csárda történetébe, hatalmas élmény volt számomra az, hogy megismerhettem Laci bácsit, aki "idegenként" szívesen látott vendégül minket otthonában, mindvégig barátságos és segítőkész volt, még az általunk aprócska ajándékként vitt borocskával is volt szerencsénk koccintani az egészségére! Reméljük, a közeljövőben még lesz alkalmunk meglátogatni Őt és otthonát!


2013. december 14., szombat

Hetényegyháza - Kerekegyháza vasútvonal 3.

Az előző blogbejegyzésből kiderül, hogy a Lajosmizse - Kecskemét, illetve az erről a vonalról leágazó Hetényegyháza - Kerekegyháza vasútvonal előkészületei nem mentek túl gördülékenyen. 
Az engedélyezés előtti és utáni időszakokban számtalan hivatalos bejárás történt mind a kecskeméti városvezetés, mind a vasúttársaság, illetve a kivitelezők részéről. 

Térkép
Így 1896. november 30-tól kezdve egészen a véglegesnek mondható építési engedély kiadásáig (1902-től módosításokat alkalmaztak), 1904. júniusáig folytak a tárgyalások és az ezzel együtt járó bejárások. Ezeken a vonalvezetést, a vasúti épületek elhelyezésének helyét és egyéb építési kérdésekben döntöttek, megállapodtak a motorüzem engedélyezésének feltételeiben, a motorkocsikra 50 km/h sebességet állapítottak meg. (A vonalra egyébként gőz üzemet is engedélyeztek, melynek 40 km/h sebességet írtak elő.)
Kijelentették, hogy naponta hét motor fog rendelkezésre állni, melyből hat fog naponta közlekedni. Az építési engedély ezenkívül meghatározta az állomások vágányainak hosszát, az állomásokon létesítendő épületeket és különféle berendezéseket. A legnagyobb emelkedő 5 % -os, a legkisebb ívsugár 250 m lehetett.
Az 1904-es építési engedély kiadása után azonnal elkezdték a munkálatokat, melyet 1905. januárjában be is fejeztek. A Kerekegyházi vonallal egyidőben 5 állomást és 10 megállóhelyet is létesítettek, illetve Kecskeméten 1530m, Lajosmizsén pedig 770m vágánybővítést eszközöltek. 
Az épületeket a HÉV szabványok szerint képezték ki, Kerekegyháza végállomáson mozdonyszín, víztorony és laktanya is készült. 
A 29,3 km-es lajosmizsei és kerekegyházi szakaszok építési költsége 1929 ezer koronát tett ki, így többszöröse lett az előirányzott kivitelezési értékeknek. Ebből 227 ezer korona esett a kisajátításra, 234 ezer korona az alapépítményre, 768 ezer korona a felépítményre, 163 ezer korona a magasépítményekhez és 309 ezer korona a forgalmi eszközökre. 

 A vasútvonal végtére is 1905. januárjára elkészült, így a kecskeméti újságok nagy örömmel tudatták, hogy a Kereskedelemügyi Minisztérium Bizottsága 1905. január 14-én tartja a vonalak műtanrendőri bejárását. 
Részlet a Kecskeméti Lapok január 15-i számából: 
"A bejárás után körülbelül száz tagú társaság gyűlt össze ünnepi lakomára a Millekerhez. Az első felköszöntőt Bagi László h. polgármester mondotta Hieronymi Károly kereskedelmi miniszterre, megköszönve annak támogatását, akinek nevében viszont Petényi főfelügyelő üdvözölte Kecskemét városát. - Ezután Lángos Kálmán pestmegyei árvaszéki ülnök dicsőítette rajongó beszédében Kecskemétet, Török Emil ugyancsak Kecskemétet, Győrffy Balázs az építőmérnököket. Lapunk zártakor a víg társaság még együtt ül vidám pezsgőzés mellett."

2013. december 12., csütörtök

Hetényegyháza - Kerekegyháza vasútvonal 2.

Korábban az oldalon már lehetett olvasni a Hetényegyháza - Kerekegyháza vasútvonal gyalogos bejárásáról a vasút múltbaveszett nyomai után kutatva. Sajnos a néhány állomásépületen és 1 db MÁV feliratú földbe ásott kövön kívül, csak a Kerekegyházára bekanyarodó töltés jelzi, hogy itt valaha vasúti közlekedés folyt.
Kis könyvtári kutatás közben rábukkantam a Kecskeméti Füzetek című kiadványsorozatra, melynek egyik része a Kecskemét környéki vasútvonalakat veszi szemügyre, címe: Horváth Ferenc: Kecskemét vasútjai. Forrásként ezt a kiadványt használtam a bejegyzés készítéséhez!

Gerster Béla (kkmk.hu)
Miután 1889-ben megnyitották a Budapest - Lajosmizse, 142-es számú vasútvonalat a HÉV társaság egy időre szüneteltette a vonal folytatását Kecskemétig. Az egyre erősödő Kecskeméti "nyomás" hatására (a városi támogatás 130ezer Ft lett) viszont elkezdődtek a tárgyalások a vasútvonal bővítéséről, meghosszabbításáról. Mint kiderült, ez nem volt egyszerű, hiszen rengeteg vita előzte meg az építést. 
Többek között olyan problémák merültek fel, hogy Kecskemét északi vagy déli részén vezessék be a városba a vonalat, vagy hogy melyik állomáshoz csatlakozzon, ezen kívül voltak olyan vélemények is, hogy a városnak inkább a Tisza felé vezető tiszaugi vasútvonalat kellene támogatnia. 

Wéber Ede (wikipedia)
1894-től kezdve a település kiadta az előmunkálati engedélyt a Kecskemét - Lajosmizse vonal megépítésére, Jászkerekegyházi leágazással. Az engedélyesek között volt Wéber Ede, aki köztiszteletben álló személynek számított Kecskeméten, a nevéhez fűződik az első kecskeméti HÉV vonal megépítése is; rajta kívül megjelent Gerster Béla, budapesti mérnök is. Kettejük között a sajtóban és a tanácsüléseken is lejátszódó, személyeskedést nem nélkülöző vita alakult ki. Eközben a tanácstagok egyre inkább elveszítették bizalmukat Wéber Ede irányába, aki javaslatait visszavonva gyakorlatilag visszalépett a vasútvonal megépítésétől, így a vasút kivitelezését Gerster Béla és Török Emil nyerték meg (1902). Ezzel befejeződtek az előmunkálatok és megkezdték az építkezés előkészületeit.

(Folytatása következik)

2013. november 8., péntek

Zuhanó repülők Kerekegyházán 1.

A II. Világháború közvetlenül csak 1944. október 31-én érte el Kerekegyháza területét, ennek ellenére már tavasszal érezhető volt a háború szele, amit a település felett egyre sűrűbben elhúzó idegen felségjelű repülőgépek kavartak. A hazai légvédelem gyakorta szállt szembe az ellenséges gépekkel településünk felett is, az első emlékezetes légi harc 1944. április 13-án történt (idézet Hazag László: Adalékok Kerekegyháza történelméhez c. könyvből):

 
 "Ekkor egy magyar felségjelű Messerschmitt vadászgép jelent meg az égbolton, melyet négy amerikai Mustang vadászgép üldözött. Alig telt el néhány másodperc és az üldözőbe vett magyar gépet lelőtték, és az hatalmas robajjal fúródott a csordajárási gyepbe, majd azonnal fel is robbant. A pilótáknak semmi esélyük sem volt a katapultálásra. A becsapódás helye Czingel Ádám tanyaépületétől északnyugatra kb. 200 méterre volt. A fiatal pilóták maradványait sikerült megtalálni és azonosítani."

 

Nemrég egy kecskeméti kiállítás mutatta be a Bács-Kiskun megyében lezuhant II. Világháborús repülőgépek történetét, összegyűjtött és azóta is őrzött darabjait, ezen kívül bepillantást nyerhettünk a hadisir.hu oldalon is megtalálható jegyzőkönyvekbe is, ráadásul történetesen ezzel a légi összecsapással is találkoztunk. 

A hősi halált halt pilóták:
Pusztai Károly szakaszvezető, 22 évesen vesztette életét.
Spolarich Károly honvéd, ő pedig 23 éves volt.


Várom azok jelentkezését, akik szüleiktől, nagyszüleiktől hallottak a témával kapcsolatos történeteket, vagy netán még ma is élő szemtanúkat is ismernek!

2013. október 25., péntek

1892-es meghívó kerekegyhái majálisra

Egy korábbi bejegyzéshez hasonlóan, újabb meghívót és a hozzá tartozó részletes leírást kaptam Kenyeres Tibortól, ismét hatalmas köszönet Neki ezért az érdekességért!

A meghívó

Kerekegyháza és a református gyülekezet történetének szép emléke vált ismertté ezzel a jó százhúsz éves meghívóval.

A teljes szövege: „Meghívó. A jászkerekegyházi ev. ref. iskola javára 1892. május 15-én ngs. Farkas János úr erdejében, a kastélyon felül lévő nyírfásban zártkörű majális rendeztetik, melyre t[isztelt] urat és családját tisztelettel meghívja a rendezőség. Belépti-díj páronként 1 frt 50 kr. Felülfizetések köszönettel fogadtatnak és hírlapilag fognak nyugtáztatni. Kezdete d. u. 3 órakor. Jó ételekről gondoskodva van. Bor ingyen. Kellemetlen idő esetén a mulatság a tanítói lakon fog megtartatni. Sziládi László Kecskemét.” [A zárójeles kiegészítés Kenyeres Tibortól]

Nézzük, miről mesél e meghívó!



Régi képeslap egy kedves olvasótól
Településünk létrehozója valójában a jászárokszállási közbirtokosság volt, amely az 1850-es években, amikor a pusztakerekegyházi legelőket állattartásra már nem tudták célszerűen használni, a Jászárokszállás tulajdonában lévő területen kitűzte az új település helyét, utcáinak vonalát, a telkeket. Ezen alapítás miatt kezdetben Jászárokszállási Kerekegyházának nevezték településünket, majd rövidebben Jászkerekegyházának. Az 1862-ben önálló községgé vált – de akkor még a jász anyaváros jogát alkalmazó – új település 1900-tól már csak a Kerekegyháza nevet viseli, s mikor a Jász Kerület is betagozódott a vármegyékbe (1876), az anyavárosi jog helyett az általános állami jogokat alkalmazták. 
Az „ev. ref.” rövidítés  az ’evangélium szerint reformált’ kifejezésre utal, mert 1881-től egyházunk neve így hangzott: „evangélium szerint reformált magyarországi keresztyén egyház”… 
A meghívóban írt majálist a református elemi iskola javára szervezték meg. Bizony, már az 1870-es években épült itt egy tanterem, s egy vallástanító-lelkészi lakás (egy épületben), s az istentiszteletek is a tanteremben voltak – írta Orbánné Beke Anikó a gyülekezettörténeti dolgozatában. Szerinte a tanterem, s a lelkészlak a mai parókia helyén voltak. (Ne feledjük, a ma ismert kántortanítói ház, s az elemi iskola csak később, 1928-ban épült; a templom pedig 1911-ben.) 

Nem tudhatjuk, hogy 1892. május 15.-én milyen idő volt, azt azonban tudjuk, hogy az év tavaszán Kecskeméten sokáig erős észak-keleti szél fújt, viszont május 27-től tíz napig 30 fok feletti meleg volt. 

 A „ngs” a nagyságos titulus rövidítése; Farkas János úr pedig a településünk alapításában nagy szereppel bírt balatoni Farkas Jánost (1824-1908) jelöli, kinek nevében a „balatoni” nemesi előnév nem a tóra, hanem a Heves megyei Balaton községre utal. Kastélya ma is áll, jelenleg magántulajdonban van. Annak környékén nagy erdőt telepített, részben a homok megkötése céljából, részben fafeldogozás céljára, amely a családjának az első világháború után szép jövedelmet hozott. A jászárokszállási születésű Farkas János ugyan római katolikus volt, mint a jászok, ám semmi felekezeti elfogultság nem volt rá jellemző. Az előző évben, 1891 októberében Jászkerekegyházán tartott püspöki látogatást Szász Károly, a dunamelléki református egyházkerület püspöke, aki Farkas János kastélyában szállt meg. Arról így tudósított a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap című országos hetilapban az ismeretlenül maradt szerző. S a tudósításból a meghívóban írt majális helyszínéről is megtudunk valamit.

„Rövid beszélgetés után újra kocsikra ültünk, hogy hivatalos szállásunkat elfoglaljuk Farkas János földbirtokos ur fényesen berendezett úri lakában. Ő ugyanis jóelőre önkényt fölajánlotta szíves vendégszeretét és kath. vallású létére kérte a szerencsét, hogy püspök urat, úgyis mint régi barátját, s kíséretét magánál fogadhassa. Kastélya lépcsőzetének alján várta ő méltóságát az ősz házi úr, typusa az igazán törhetetlen magyar földes úrnak és mint a gyermek repesett örömében, hogy uj kastélyát ilyen vendég avatja fel, az igaz magyar-vendégszeretet templomává.
A gyönyörű parkot ültetvényeivel — mind a háziúr keze munkája, szorgalmának eredménye, a több ezer holdra menő erdősítés mellett, melyek mint püspök úr mondá — az egykori futóhomokot, buczkát Istenkertjévé teszik — szemlélgettük, s a kastély gyönyörű berendezését, melyben a patriarchalis otthonosság mellett, a modern technika kényelmi eszközei is feltalálhatók. Az estelinél szives házi gazdánk saját termésű remeknél-remekebb dinnyéi — melyek ő felsége asztalára is szoktak jutni — csábítottak bennünket az önmagunk elleni vétkezésre.  Kedélyes társalgás közt telt az idő, minek során megemlékezett szíves gazdánk arról a nagy fordulatról is, hogy ezelőtt 28-30 évvel a futóbetyárok szoktak nála ilyen tömeges látogatást rögtönözni, s ime most apostolok veszik erre utjokat. Bizony nagy változás! nem csak a természetben, a talajban, hanem a társadalmi és erkölcsi viszonyokban is. Sok ily derék embert hazánknak!”


Farkas- Kastély
 (A képen egy az 1900-as évek elejei képeslapon a Farkas-kastély. Érdekesség, hogy a homlokzati családi címer helyén ma egy ún. köztársasági Kossuth-címer van, azaz olyan, amit az 1849. április 14.-ei trónfosztás után alkottak meg és használtak. Jó lenne tudni, miért.)

A meghívó szerint a belépti-díj párok számára 1 forint és 50 krajcár volt. Összehasonlításként: abban az időben a 16 oldalas Protestáns Egyházi és Iskolai Lap egy száma 20 krajcár volt, egy féléves előfizetés vidékre pedig 4 forint 50 krajcár.

A belépti díj összege nem volt eltúlzott, a környező településeken (Kecskemét, Jászlajosmizse) rendezett táncmulatságoké is ennyi volt. Egyházkerületi közgyűlési jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy 1894-ben a kerekegyházi gyülekezet 78 forintért kőpincét csináltatott, míg az 1895-ös – szintén az iskola javára rendezett - táncmulatság tiszta bevétele 80 forint volt. A felülfizetés azt jelentette, hogy a belépti díjon felül további adományt lehetett tenni az iskola javára. A „Sziládi László Kecskemét” kifejezés a kecskeméti nyomda megjelölése volt. Miként előző számunkban írtuk, a Sziládi Károly által 1841-ben alapított nyomda hosszú ideig a város első számú nyomdája volt, igényes, szép kiadványokat, kisnyomtatványokat készített. 

 

 

2013. október 17., csütörtök

Kerekegyháza önállósodása

Ha már az előző blogbejegyzésben a Jászárokszállási gyökerekről volt szó, akkor szenteljünk egyet a település önállósodásának is! Ezt a folyamatot egy, az interneten fellelt olvasmányos és határozottan informatív cikk rendkívül jól mutatja be, melyből az is kiderül, hogy az egykori elöljáróságok nem kifejezetten voltak közkedvelt személyiségek akkoriban. Ezen kívül érezhető az "anyaváros" és a lakosság közötti folyamatos feszültség, melyet egyre csak fokoz az a tény, hogy Árokszállás (talán érthető módon) a végsőkig ragaszkodott felügyeletének megtartásához, ennek érdekében - a cikk elolvasásakor látni is lehet - mindent meg is tett. 

A Jász-Kun Kerület térképe 1854-ből

Zendülés Kerekegyházán

"A Jászkun Kerülethez tartozó Kerekegyháza puszta a redempcióval került Árokszállás község tulajdonába. A terület 3/6-od részéért 5000 rh.frt-ot fizetett a település, 1/6 részét ekkor Kunszentmiklós, 2/6 részét Fülöpszállás fizeti ki. A puszta egész területe 13.685 kat. hold. Kerekegyháza népes település volt, 1572-ben 47 telkes gazdát és 3 zsellért írtak még össze, ezt követően elpusztult. A kiskunsági lakosság egy része a török elől a Jászságba menekült, s feltehetően az ide költözöttek jogán kezdték legelőként használni az árokszállásiak a távoli, pusztává lett területet. A használatáról mindenesetre a XVII. sz. végétől vannak adataink. E használat jogán került megváltásra a kerekegyházi pusztarész 1745-ben. Bedekovich Lőrinc leírása szerint a kunszentmiklósi rész, a homokos talajon kívül „gazos, nádtermő, zsombokos” részeket is tartalmaz, a fülöpszállási pedig kiterjedt szíksó termő, nyáron kiszáradó tavakat, míg az árokszállásit a legrosszabbnak minősíti: „A’ földje nagyobb része homok butzkás, és tsak marha legeltetésére szolgál.” Kerekegyházán  a szilaj ménes, a szilaj gulya és a juhnyáj legelt, s a pusztára az ott élő, a várostól delegált pusztabíró és egy lovas hadnagy felügyelt, rendszeresen tájékoztatva  az árokszállási elöljáróságot minden ott végbement dologról.


Jász-Kun Kerület címere

Világos után a magyar közigazgatást szinte azonnal átrendezték. Ez érintette természetesen a Jászkun Kerületet is. Rövid katonai kormányzás után 1850. január 1-től vezettek be újabb, hosszabb ideig fennálló közigazgatást, amely érintette az anyaközségek és a puszták viszonyát is, főként mint adóközségeket. Ez nehézségeket okozott és nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy az árokszállási elöljáróság úgy döntsön: a távoli, amúgy sem túl jól jövedelmező és közigazgatásilag nehezen kezelhető pusztát felparcellázzák és eladják. Azt tartották célszerűnek, hogy kijelölve a leendő község belterületének helyét, ott egyenlő nagyságú telkeket mérnek ki és árúba bocsájtják. A bizottság megszemlélte a helyet és Kerekegyháza Szent István pusztai részét (népies nevén később és ma is: Kukália, Kukálta) tartotta erre alkalmasnak.  Szabó Imre felavatott földmérő  1857-ben el is készítette a térképet, melyet aztán a közgyűlés jóváhagyott. Az 1855-ös határozat, mely szerint Kerekegyház puszta Árokszállás határának járuléka, mintegy egyértelművé tette azt, hogy miként fogják majd felosztani a pusztát. Természetszerűen – ahogyan ez más jászkunsági településeken is volt – a redempciós kulcs szerint. Az 1861-ben végrehajtott tagosításkor „egy öl belső határbeli föld után, 2 hold kerekegyházi föld jutott legelőilletékül”. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy ez az árokszállási irredemptusok és redemptusok, még inkább a már Kerekegyházára kitelepedett anyavárosból származók és a város között ez feszültséget okozott. Hasonló elégedetlenség jelezte az ilyen alapon történő birtokmegoszlást szegényebb, irredemptus lakosság részéről Jászkunság szerte. Ehhez járult még a gyorsan betelepülő Kerekegyház puszta korai elszakadási törekvése jegyében született elégedetlenségi mozgalom is, melyben az új telepesek ütötték meg a legerőteljesebb hangot. Mindezeket tetézte az, hogy a nem kerületbeli betelepülők számára ismeretlen volt a Jászkunságban lévő jogrend. Néhány új telepest pedig túlzott egyéni ambíciók is fűtöttek. Ezek együttesen mintegy megkérdőjelezték az anyaváros korábbi egyértelmű tekintélyét, bevált ügyrendjét, s keresztezték elképzeléseiket. Az amúgy is meggyengített jászkunsági és községi közigazgatás helyzetét kihasználva a mozgalom egyes vezetői - kiket Árokszállás tanácsa „nyugtalan természetűeknek”, „izgatóknak”, „elégedetlenkedőknek” tartott – nem a szokásos, a Kerületben bevett szolgálati utat járta, hanem a Helytartó Tanácshoz fordultak panasszal, sőt egyesek Bécsig is eljutottak orvoslást kereső panaszaikkal. Valójában erről a konfliktusról, s tanulságairól beszélek majd a következőkben. Ahhoz azonban, hogy a továbbiakban minden részletet érthessünk, szólnunk kell a puszta lakottságáról, illetve az új lakosok (mert még nem is lakosság) összetételéről.
A puszta a század közepén gyér lakottságú volt. Palugyay Imre 1854-ben 957 lakost említ, kik 197 házban laktak, 229 lakosztállyal tanyákon szétszórva, illetve uradalmi cselédlakásokban. A házak között volt néhány városi tulajdonban lévő épület is (Puszta ház, csősz házak, csárda). Az 1862-es összeírás szerint – ekkor vált önálló községgé Jász Kerekegyháza néven a puszta – 2000 lélek lakik 200 házban. A puszta lakosainak nagyobb hányada korábban kecskeméti illetőségű volt. A lakosság származási helyére, vagyoni állapotára vonatkozó legteljesebb összeírás az általunk bemutatott események idején 1865-ben készült. A pusztán 1865 előtt mindössze 10 család élt és származott Árokszállásról. Ez a lakosok 2.85%-a. Kecskemét városából és pusztáiról 100 család származott (28, 57%). Jelentős a közeli Pest megyei községekből ide költöző népesség: 146 család (34,27%). A lakosság fennmaradó tekintélyes része Fejér megyétől Trencsénig és Árváig, sőt cseh, morva, lengyel, sziléziai és galíciai területekről is toborzódott. A lakosok kb. harmada csak szlovákul beszélt, de jelentős volt a Pest megyei sváb településekről érkezett német ajkúak száma is. Az új község lakói tehát három nyelvűek voltak.
Vagyoni állapotukat tekintve nagyobbrészt nincstelenek, főként a kecskemétiek, akik a felparcellázott községi belterületen kívül éltek és házzal sem rendelkeztek. A legvagyonosabb családok Árokszállásról származtak. A két Farkas család együttesen 900 holdat meghaladó birtokkal rendelkezett, de Ficzek János pusztabírónak is 54, Antal Ignácnak 42 holdja volt. Nagyobb, 100 holdat meghaladó birtokot csak öten mondhattak magukénak (André László: 197, Kobilik Mihály: 132, Görbe Mátyás özvegye: 125, Nauratyill Ferenc: 110, báró Haagen Amália: 112 hold). A birtokos lakosság jobb módú része 10-15, az átlaga 5-7 hold közötti földet tudott vásárolni. Jelentős volt a mesteremberek száma is (11,76%), akik főként olyan ipart űztek, ami egy alakuló, felépülő községben vagy a mezőgazdaságban ad munkát (kőműves, ács, bognár). Figyelembe véve azt, hogy milyen minőségű a volt puszta határa, s hogy házat kellett építeniük a beköltözőknek, ki kellett fizetni a telek árát, így egyáltalán nem mondható el, hogy jómóddal éltek volna. Inkább filléres gondokkal küzdöttek. Ez az elégedetlenségi mozgalom jellegét is megmagyarázza.
Mint már említettük, Kerekegyházat a város által választott pusztabíró és egy lovas hadnagy igazgatta. A lovasok számát – pontosan nem tudni mikor – időközben háromra emelték. Ez utóbbiak rendőri feladatokat is elláttak. Ficzek János Kerekegyházán lakos pusztabíró 1857. szeptemberében Móczár Ignác főbírónak beszámol a kimért házhelyek eladásának állásáról, a leendő lelkész, a tanító és a kántor számára kimért földek ideiglenes haszonbérbe adásáról, s a város tulajdonában lévő ingatlanok sorsáról. Eszerint a városi közgyűlés korábbi határozata értelmében elkülönítettek 44 kat. hold földet, melyből 22 hold a lelkész, 11-11 hold pedig a tanító és a kántor illetősége. Ilyenek még nem lévén a pusztán, a földet a pusztabíró 6 egymást követő évre évi 60 pft-ért árendába adta; eladta a Pethes-féle csőszházat 70 pft-ért; sikertelen árverést hirdetett a Puszta házra és egy másik csőszházra; megkezdte a házhelyek eladását. Egy házhely árát 20 pft-ban állapították meg. Egy év múlva jelentése szerint már 103 házhely eladásáról és 10 ház felépültéről számolhat be. A lakosság számának növekedése miatt megszaporodtak teendői, ezért kéri, hogy Farkas János bizalmi ember mellé a már meglévő lovasokon kívül még egyet és egy gyalogos szolgát is adjanak. Az elöljáróság nemcsak megadja, hanem még 120 forintért egy rendőrt is állított a közbiztonság megerősítésére. A következő évben a közgyűlés elkülönítette a befolyt összeget, s ebből fizette a pusztai tisztségviselők bérét és egyéb költségeit, mert „az árokszállási birtokosok nem terhelhetők” vele. Javaslatot tettek az iskola és a községháza felépítésére is, amelyet szintén a telkek eladásából befolyt összegből szándékoztak finanszírozni.

Községháza
A község telepítése, a telkek eladása szépen haladt. Sikerült tanítót is alkalmazni, aki – mint később kiderül – egyházi teendőket is ellátott. Az 1861-ben felépített iskola (majd a községháza) – melyek építéséhez a lakosok 2-3 napi igás és gyalogos közmunkával is hozzájárultak – az egyházi szertartásoknak és a lakosok gyűléseinek is színhelyei voltak. A pusztabíró a mindenkori teendőket, közmunkákat, a város új lakosokra vonatkozó rendelkezéseit itt ismertette a nyilvánosság előtt. Ám – mint ez a jelentésből kiderül és később sok gondot okozott – voltak olyanok is, akik bizonyos ügyekben nem itt, hanem házaknál gyűltek össze, s elégedetlenségeiket egymás között beszélték meg, nem bízva  a pusztabíróban. Ficzek János 1861 elején jelenti a főbírónak és a közgyűlésnek, hogy már korábban ugyan lehetőség volt elöljárók megválasztására, kik a község belügyeit intézik a pusztabíró irányításával, a lakosok mégis önkényesen másodszor is összejöttek és másokat választottak. A telepesek el akarják a magyar ajkú tanítót távolítani, sérelmezik, hogy magyarul tanítanak az iskolában. Mint a pusztabíró írja, „anyanyelv ellenesek”, „hazafiatlanok” az új telepesek. Hálátlanok az anyaközség iránt és „nem átallották mondani: hogy ők az anya várostól többé függeni nem akarnak.”. Drasztikus lépésre is sor került: a pusztabíró tanyáját felgyújtották. A gyújtogatókra ekkor nem derült fény, de néhány emberre gyanú árnyéka vetült. Két hónappal később a város elöljárósága újabb beadvánnyal foglalkozhatott. Ebben a lakosok egy része, illetve ezek képviselői bejelentették elszakadási szándékukat, kérték, hogy az önkényesen kormányzó pusztabírót azonnal bocsássák el és a saját jelöltjeik lehessenek a község irányítói. Ez válasz nélkül marad. Ficzek János pusztabíró újabb jelentéséből megtudjuk, hogy a lakosok neki és Farkas János kiküldött megbízottnak megtagadták az engedelmességet. Saját választottjaikat viszont a kecskeméti templomban feleskették és önállónak tekintik magukat. A város képviselőtestülete végre egy dologban intézkedett, új tanítót fogadott (Lona Pál), akit az elbocsátott tanító pénzéből fizettek. Az elégedetlenkedők ezt is csak úgy érték el, hogy időközben a főkapitányhoz fordultak, aki viszont az ügyet visszaadta városi hatáskörbe további intézésre. Egyéb dologban nem engedett a város, továbbra is ragaszkodott a számára megbízható Ficzek Jánoshoz és bár engedélyezte, hogy a lakosok elöljárókat válasszanak, de őket a pusztabíró fennhatósága alá rendelte. Az első választáskor ugyanis a város bírói teendők ellátására is Ficzek Jánost javasolta, akit azonban a telepesek nem fogadtak el. Az új lakosok nevében fellépő Holl Ádám volt berceli lakos több beadványában is zsarnoknak, önkényeskedőnek nevezi, s azt írja, hogy a lakosok „a legnagyobb idegenséggel, és ellenszenvvel viseltetnek iránta”. A pusztabíró nem tud rendet tartani a pásztorok és csőszök bére körül, korlátozza a tanítót, aki „az isteni szolgálatot ellátja”, miközben már fél esztendeje nem kapja meg a várostól esedékes járandóságát. Kérik ezért Ficzek János elmozdítását. Mivel a város válaszra sem méltatta őket, megismételt panaszaikat 1862. januárjában 70 aláírással a „Nagyságos és Méltóságos Főkapitány Úrnak” küldték el, aki az ügyet az alkapitány kezébe tette le. Két hónappal később új beadvánnyal foglalkozhatott a városi elöljáróság. Végül a kerület intézkedett, s utasította a várost az ügy lezárására. Az azonban tovább húzza-halasztja az ügyet azzal, hogy Ficzek János helyett Farkas Józsefet javasolja, s mellé Gottlibb Kelement. Azt pedig hallatlanná teszi, hogy bármely választott elöljáróság is ne a pusztabíró alá tartozzék. Ezzel a kerület is egyetértett. A lényegi dologban csak nem történt előrelépés.
Láthatjuk tehát, hogy az amúgy is állandóan változó közigazgatási viszonyok között zajló ügyek körül állandó zavarok voltak. A pusztán nem volt megfelelő számú olyan lakos, aki az anyavárosból települt ki. Ezért a város elképzelésének komoly támogatói nem akadtak. Túlsúlyra kerültek a különben három nyelvet beszélő, rengeteg helyről összeverődött lakosok, akik viszont egyáltalán nem voltak tisztában a kerületi és városi ügymenettel, beadványaik így könnyen vagy az elhallgatás vagy az elutasítás sorsára jutottak. A város a maga szempontjait akarta érvényesíteni, s ezért ragaszkodott megbízottjához, ellenezte a korai önállósodást is, s továbbra is a régi módon, pusztabíró által szerette volna kormányozni az új, formálódó közösséget.
A lakosok nevében – mint ez a továbbiakban még világosabbá válik –  Holl Ádám német ajkú, berceli származású ambiciózus vezéregyéniség szólal meg legtöbbször vagy ő áll mások megszólalása, beadványa mögött is. Maga is pozícióra törő ember, aki a vagyonosabb középrétegbe tartozott; háza és 19 hold földje van, de aki mégis arra szorul, hogy hónapokig távol legyen, hogy évi kenyerét másutt végzett (summás) munkával biztosítani tudja. Természetes, hogy egy még ki nem alakult vegyes kultúrájú, eltérő hagyományokkal rendelkező egyénekből álló csoport, amely még messze van attól, hogy  közösségnek tekintsük őket, csakis ilyen egyéniségek vezetésével léphetett fel bármilyen ügyben. Természetes az is, hogy mert nem kötötte őket közös hagyomány és erkölcs, demagóg jelszavakkal, ígéretekkel is maga mellé állíthatott embereket, s szembeszállhatott egy még olyan nagy múltú közigazgatási és bíráskodási jogokkal felruházott közösséggel is, mint amilyen a jászok városi közössége volt. Számtalanszor megfogalmazzák a város vagy a pusztabíró iratai azt, hogy Holl Ádám és társai nem képviselik az egész lakosságot; önkényesen adják ki magukat a lakosok képviselőjének („mint állítják az ottani Lakosoknak megbizottjaik” kitételekre utalok), miközben Ficzek János pusztabírót a város által kiküldött hivatalos képviselőnek tekintették, s ezért jelentéseit egyértelműen hitelesnek fogadják el.
Holl Ádám valóban élt demagóg fogásokkal és alaptalan ígéretekkel. A második legitimnek el nem ismert elöljáróság választáskor azzal vádolják, hogy maga is bíró szeretett volna lenni. Úgy állította maga mellé az embereket, hogy még a vásárolt földön kívül ő el tudja intézni, hogy mindenki 8 holdat kapjon a meglévőn felül. Másik hatásos eszköze az volt, mint ezt korábbi cikkemben is megírtam, hogy „a lakosság  jelentős része szláv és német nyelvet beszél, de mégis magyarul miséznek, a közügyeket is magyarul intézik. Az elhúzódó pert több szinten is kivizsgálják, megállapítják, hogy a lakosok kisebb része, 1/5-e nem ért csak magyarul, s azokat a több nyelven beszélő másodbíró (Coburg herceg tiszttartója) mindig nyelvükön szólva kezeli, s a tanácsban is lefordítják a németeknek és szlávoknak azt, hogy miről van szó.” Az elégedetlenség azzal zárul, hogy keményen megbüntetik Holl Ádámot és társait, s ez a bélyeg később is rajtuk marad, ha csak tehetik, felemlegetik. Bartsik Márton Jászkerületi Kapitány pl. így vélekedik róluk: „a panaszolók többnyire nyughatatlan jellemükről átalában ismeretes, kétes, sőt rovott jellemű egyének. Kik a’ nép oktalan és vétkes izgatása miatt – mint például Holl Ádám, Kiffer és Princzel – már két ízben voltak törvényszékileg fenyítve.”
Ezek a sikertelen és nagy ellenállásba ütköző kísérletek azonban nem szegték kedvét a folyamodóknak. Újabb beadványt szerkesztettek, amelyben több dolog orvoslását kérik a Főkapitánytól. A folyamodványt Inlauf Ferenc és Zly Márton nyújtja be, de a hatóság előtt nem kétséges Holl Ádám közreműködése. Ugyanis több olyan dolog is szerepel benne, amely korábbi beadványoknak, sőt perben való elmarasztalásoknak is része volt. Később ugyanezeket Holl Ádám és Szabó Béni másik beadványban csaknem szó szerint kéri. Mindkettőre kései válasz érkezik a Kerülettől. Mivel a két kérelem nagyban fedi egymást, ezért mind a kéréseket, mind a reá adott főkapitányi válaszokat összevontan adjuk közre.
Mit követeltek a panaszosok?
1. Túlzottnak tartják az elöljárók fizetését, ugyanis e nagy összeggel a lakosokat terhelik meg.
2. Kérik az adók mérséklését, mert átlépi a terhelhetőség határát, s a túlzott adóból a hátralékot engedjék el.
3. A túlzott közmunka szolgáltatást mérsékeljék.
4. A vásárolt földről kötött contractust megkaphassák a lakosok.
5. Az 1858. december 23-án kiadott új telepítésekre vonatkozó pátens értelmében kedvezményeket kapjanak az új lakosok.
6. Meg volt ígérve 8 hold föld a telepítvényre költöző lakosoknak és ezt a mai napig nem kapták meg.
7. Választ várnak a folyamodványra.
A főkapitányi válaszokat szintén összevontan, de kissé bővebben ismertetjük.
1. 1862. áprilisában volt az új elöljáróság megválasztása. Amikor is a lemondott Farkas József bíró helyett Jász Jánost lett a bíró és Liftner Bertalant nevezték ki jegyzőnek. „nem való, hogy a községi jegyzőnek 800 Ft-ok adatnak ki – miután ez utóbbinak évi járandósága 100 Ft, a jegyzőé pedig a’ D alatti rendelet szerént 400. és így összvesen 500. Ft.” Közben 1863. február 20-án Jankovich György jászkapitány rendelete értelmében a bíró fizetését 60 Ft-ra, a jegyzőét 200 Ft-ra szállították le. Ezen kívül a bíró feladata még a fejedelmi adók beszedése is, s ezért a 60 Ft-ot kevésnek ítélik, visszamenőleg pedig ez már nem orvosolható, mert a korábbi években a járandóságát hivatalosan állapították meg és különítették el a költségvetésben. Kevés a bírói fizetés azért is, s erről a jászkapitány is így vélekedik, mert olyan községről van szó, ahol „legalább három ottlakó nemzetiségnek nyelvét u.m. a’ magyar, német és tót nyelvet kell bírnia, 60 Ft évi fizetésért és a’kor igényeinek megfelelő bírót lehessen fogni, képzelni sem lehet” ezért 300 Ft-ban kell fizetését megállapítani, s ugyanakkor a jegyző fizetését csökkenteni kell, nehogy feszültség keletkezzen. Az orvos fizetését is megemelni javasolják, mert félnek tőle, hogy mint az előző orvos, ez is elhagyja a községet.
2. Teljesen alaptalan az adó mérséklése iránti kérelem, ezért ezt elutasítják.
3. Túlzott közmunka nem lehetett, mert eddig országos közmunkát még senkitől sem kértek, a középületek emelésénél pedig 2-3 nap közmunkát végeztek a lakosok.
4. A vásárolt földről a contractust csak akkor kaphatják meg a lakosok, ha házukat felépítették, lefizették a teljes összeget és az ingatlant a telekkönyvbe bevezették.
5. A hivatkozott 1858. évi nyílt parancs a kamarai birtokokon megtelepülőkre vonatkozik, illetve azokat érinti, akik három éven át a rossz termés miatt kénytelenek elköltözni más helyre. A Kerekegyház pusztára beköltözöttekre és a Jászkun Kerület lakóira ez nem vonatkozik.
6. A város pedig nem ígért senkinek 8 hold földet, az árokszállási birtokosok között a redempciós kulcs szerint osztották fel a földet, s az után kaptak az árokszállási birtokosok földjárandóságot. Ez másokat nem illet meg. A város különben is a befolyt összeget, a regálék jövedelmét a község középületeire fordította.
7. Végül az egész kérelemre azt válaszolják, hogy jogtalan volt, mert a folyamodókat nem a lakosság egyeteme bízta meg, hanem „némely nyughatatlankodóktól nyert felszóllítás folytán” nyújtották be panaszukat. Ezért egyesek pénzt szedtek össze társaiktól, amiből Bécsbe utaztak és ott írattatták meg. Emiatt a „folyamadóknak kitételei alaptalanoknak nyilváníttatnak”. Másfelől Árokszállás városán már semmi keresnivalójuk nincs, hiszen önálló községgé alakultak, s a régi ügyek már nem folytathatók. Végül figyelmeztetik őket, hogy hiába fordultak Pest-Pilis megyéhez panaszaikkal, tudomásul kell venniök, hogy „Kerekegyháza szakadatlan időtől fogva mindég a’ Jászkerülethez tartozott és jelenleg is tartozik”.
A „nyugtalankodók” – noha mint láttuk számtalan helyre nyújtottak be panaszt, s mindenünnen elutasították őket - nem adták fel. Tovább gyártották beadványaikat, sőt Pesten ügyvédet is fogadtak. Az ügyvéd összegyűjtötte a lakosok elégedetlenkedő részét Kerekegyháza Szent István nevű részén, a községen kívül anélkül, hogy erről tájékoztatta volna a már felállt elöljáróságot, s azoknak izgató beszédet tartott, akik emiatt egész nap nem dolgoztak. Hiába üzent az elöljáróság, hogy az ügyvéd keresse meg őket, az átkocsizva a falun, el akart menni. A hatóság emberei azonban visszatérítették, bevitték a községházára és ott durván bántak vele. Ez újabb ügyet indukált, amelyet azonban az iratok tanúsága szerint már nem zártak le. A város taktikájához hozzátartozott az ügymenet késleltetése. Nem egy ügyben a Főkapitány vagy a Helytartó Tanács többször is kénytelen írni, felszólítani az árokszállási testületet, hogy intézkedjenek, mert a panaszosok újabb beadványokkal ostromolják a hivatalt. Gyors intézkedés azonban sohasem történt. Jellemző erre, hogy miként fogott össze a város és a Jászkapitány, s késleltetett egy 1863. februárjában benyújtott ügyet 1865. szeptember 13-ig, mígnem a kérelmek jó része már okafogyottá vált, illetve kikerült a város intézkedési jogköréből. S ekkor még mindig csak a főkapitány kapja meg jelentését, s nem a Helytartó Tanács.
Az elégedetlenkedők mozgalmának, sok beadványának mégis meglett az eredménye: Kerekegyháza 1862-ben önállóvá vált és elszakadt az anyaközségtől. Az új községben április 10-én tartották az első hivatalos hatósági választásokat. Az elégedetlenkedők semmiféle tisztséghez nem jutottak a községben, noha nekik köszönhető, hogy a település elsőként önállósodott a jász puszták közül. Nem járt sikerrel több más korábban elindított és a Helytartó Tanácsig eljutott ügyük sem, holott, mint ezt többször is felpanaszolták az utazgatások, kérvények megíratása, s más ezzel kapcsolatok kiadások igencsak megterhelték őket. Noha a város még nem tartotta időszerűnek az elszakadást, mégis ő győzött, mert akarata szerint alakult minden egyéb dolog. Árokszállás lakosságát nem érte rövidség az elszakadás miatt. Ezt a régi, jól működő jász közigazgatási gyakorlatnak és a Kerülettel való jó viszonynak tudhatjuk be. A régi, de még igen jól működő jászkun jogrend és gyakorlat ütközött itt meg az új, polgári jogrenddel és gyakorlattal. Ekkor még az előbbit tekinthetjük győztesnek e küzdelemben, bár a nyertesnek is engednie kellett."

A község 1862-es alaprajza
(Forrás: Vincze Ferenc: Kerekegyháza gazdaságföldrajza 1942.)
 


*  Magyarázatra szorul a címben szereplő zendülés szó. Ért.Sz. zendül: 1. ’zengeni kezd’, 2. ’zavargást, felkelést kezd’; zendülés: ’kisebb elszigetelt felkelés, lázadás’; ’felkelés, zavargás, ’felkelés a hatalom törvényes képviselői ellen’; MSzSz. zendülés: ’zavargás, megmozdulás, háborgás, lázongás’; ’ribillió’.  Az efféle mozgalmakat a Jászkunságban zene-bona névvel is illették, hivatalos iratokban előfordul a nyugtalankodók, békétlenkedők megnevezés is. Magam ’mozgalom a törvényes hatalom képviselői ellen’ értelemben használom. A cikk megjelent: : Jogszabályok – jogszokások. Jászkunság kutatása 2005. (szerk: Bánkiné Molnár E.). Kiskunfélegyháza, 2005. 305-320.