Kerekegyháza önállósodása

Ha már az előző blogbejegyzésben a Jászárokszállási gyökerekről volt szó, akkor szenteljünk egyet a település önállósodásának is! Ezt a folyamatot egy, az interneten fellelt olvasmányos és határozottan informatív cikk rendkívül jól mutatja be, melyből az is kiderül, hogy az egykori elöljáróságok nem kifejezetten voltak közkedvelt személyiségek akkoriban. Ezen kívül érezhető az "anyaváros" és a lakosság közötti folyamatos feszültség, melyet egyre csak fokoz az a tény, hogy Árokszállás (talán érthető módon) a végsőkig ragaszkodott felügyeletének megtartásához, ennek érdekében - a cikk elolvasásakor látni is lehet - mindent meg is tett. 

A Jász-Kun Kerület térképe 1854-ből

Jöjjön tehát az említett írás (Forrás: http://karpatmedence.net/tarsadalomneprajz/tersegi-kapcsolatok/209-zendules-kerekegyhazan):

Zendülés Kerekegyházán

"A Jászkun Kerülethez tartozó Kerekegyháza puszta a redempcióval került Árokszállás község tulajdonába. A terület 3/6-od részéért 5000 rh.frt-ot fizetett a település, 1/6 részét ekkor Kunszentmiklós, 2/6 részét Fülöpszállás fizeti ki. A puszta egész területe 13.685 kat. hold. Kerekegyháza népes település volt, 1572-ben 47 telkes gazdát és 3 zsellért írtak még össze, ezt követően elpusztult. A kiskunsági lakosság egy része a török elől a Jászságba menekült, s feltehetően az ide költözöttek jogán kezdték legelőként használni az árokszállásiak a távoli, pusztává lett területet. A használatáról mindenesetre a XVII. sz. végétől vannak adataink. E használat jogán került megváltásra a kerekegyházi pusztarész 1745-ben. Bedekovich Lőrinc leírása szerint a kunszentmiklósi rész, a homokos talajon kívül „gazos, nádtermő, zsombokos” részeket is tartalmaz, a fülöpszállási pedig kiterjedt szíksó termő, nyáron kiszáradó tavakat, míg az árokszállásit a legrosszabbnak minősíti: „A’ földje nagyobb része homok butzkás, és tsak marha legeltetésére szolgál.” Kerekegyházán  a szilaj ménes, a szilaj gulya és a juhnyáj legelt, s a pusztára az ott élő, a várostól delegált pusztabíró és egy lovas hadnagy felügyelt, rendszeresen tájékoztatva  az árokszállási elöljáróságot minden ott végbement dologról.

Jász-Kun Kerület címere

Világos után a magyar közigazgatást szinte azonnal átrendezték. Ez érintette természetesen a Jászkun Kerületet is. Rövid katonai kormányzás után 1850. január 1-től vezettek be újabb, hosszabb ideig fennálló közigazgatást, amely érintette az anyaközségek és a puszták viszonyát is, főként mint adóközségeket. Ez nehézségeket okozott és nyilvánvalóan hozzájárult ahhoz, hogy az árokszállási elöljáróság úgy döntsön: a távoli, amúgy sem túl jól jövedelmező és közigazgatásilag nehezen kezelhető pusztát felparcellázzák és eladják. Azt tartották célszerűnek, hogy kijelölve a leendő község belterületének helyét, ott egyenlő nagyságú telkeket mérnek ki és árúba bocsájtják. A bizottság megszemlélte a helyet és Kerekegyháza Szent István pusztai részét (népies nevén később és ma is: Kukália, Kukálta) tartotta erre alkalmasnak.  Szabó Imre felavatott földmérő  1857-ben el is készítette a térképet, melyet aztán a közgyűlés jóváhagyott. Az 1855-ös határozat, mely szerint Kerekegyház puszta Árokszállás határának járuléka, mintegy egyértelművé tette azt, hogy miként fogják majd felosztani a pusztát. Természetszerűen – ahogyan ez más jászkunsági településeken is volt – a redempciós kulcs szerint. Az 1861-ben végrehajtott tagosításkor „egy öl belső határbeli föld után, 2 hold kerekegyházi föld jutott legelőilletékül”. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy ez az árokszállási irredemptusok és redemptusok, még inkább a már Kerekegyházára kitelepedett anyavárosból származók és a város között ez feszültséget okozott. Hasonló elégedetlenség jelezte az ilyen alapon történő birtokmegoszlást szegényebb, irredemptus lakosság részéről Jászkunság szerte. Ehhez járult még a gyorsan betelepülő Kerekegyház puszta korai elszakadási törekvése jegyében született elégedetlenségi mozgalom is, melyben az új telepesek ütötték meg a legerőteljesebb hangot. Mindezeket tetézte az, hogy a nem kerületbeli betelepülők számára ismeretlen volt a Jászkunságban lévő jogrend. Néhány új telepest pedig túlzott egyéni ambíciók is fűtöttek. Ezek együttesen mintegy megkérdőjelezték az anyaváros korábbi egyértelmű tekintélyét, bevált ügyrendjét, s keresztezték elképzeléseiket. Az amúgy is meggyengített jászkunsági és községi közigazgatás helyzetét kihasználva a mozgalom egyes vezetői - kiket Árokszállás tanácsa „nyugtalan természetűeknek”, „izgatóknak”, „elégedetlenkedőknek” tartott – nem a szokásos, a Kerületben bevett szolgálati utat járta, hanem a Helytartó Tanácshoz fordultak panasszal, sőt egyesek Bécsig is eljutottak orvoslást kereső panaszaikkal. Valójában erről a konfliktusról, s tanulságairól beszélek majd a következőkben. Ahhoz azonban, hogy a továbbiakban minden részletet érthessünk, szólnunk kell a puszta lakottságáról, illetve az új lakosok (mert még nem is lakosság) összetételéről.

A puszta a század közepén gyér lakottságú volt. Palugyay Imre 1854-ben 957 lakost említ, kik 197 házban laktak, 229 lakosztállyal tanyákon szétszórva, illetve uradalmi cselédlakásokban. A házak között volt néhány városi tulajdonban lévő épület is (Puszta ház, csősz házak, csárda). Az 1862-es összeírás szerint – ekkor vált önálló községgé Jász Kerekegyháza néven a puszta – 2000 lélek lakik 200 házban. A puszta lakosainak nagyobb hányada korábban kecskeméti illetőségű volt. A lakosság származási helyére, vagyoni állapotára vonatkozó legteljesebb összeírás az általunk bemutatott események idején 1865-ben készült. A pusztán 1865 előtt mindössze 10 család élt és származott Árokszállásról. Ez a lakosok 2.85%-a. Kecskemét városából és pusztáiról 100 család származott (28, 57%). Jelentős a közeli Pest megyei községekből ide költöző népesség: 146 család (34,27%). A lakosság fennmaradó tekintélyes része Fejér megyétől Trencsénig és Árváig, sőt cseh, morva, lengyel, sziléziai és galíciai területekről is toborzódott. A lakosok kb. harmada csak szlovákul beszélt, de jelentős volt a Pest megyei sváb településekről érkezett német ajkúak száma is. Az új község lakói tehát három nyelvűek voltak.

Vagyoni állapotukat tekintve nagyobbrészt nincstelenek, főként a kecskemétiek, akik a felparcellázott községi belterületen kívül éltek és házzal sem rendelkeztek. A legvagyonosabb családok Árokszállásról származtak. A két Farkas család együttesen 900 holdat meghaladó birtokkal rendelkezett, de Ficzek János pusztabírónak is 54, Antal Ignácnak 42 holdja volt. Nagyobb, 100 holdat meghaladó birtokot csak öten mondhattak magukénak (André László: 197, Kobilik Mihály: 132, Görbe Mátyás özvegye: 125, Nauratyill Ferenc: 110, báró Haagen Amália: 112 hold). A birtokos lakosság jobb módú része 10-15, az átlaga 5-7 hold közötti földet tudott vásárolni. Jelentős volt a mesteremberek száma is (11,76%), akik főként olyan ipart űztek, ami egy alakuló, felépülő községben vagy a mezőgazdaságban ad munkát (kőműves, ács, bognár). Figyelembe véve azt, hogy milyen minőségű a volt puszta határa, s hogy házat kellett építeniük a beköltözőknek, ki kellett fizetni a telek árát, így egyáltalán nem mondható el, hogy jómóddal éltek volna. Inkább filléres gondokkal küzdöttek. Ez az elégedetlenségi mozgalom jellegét is megmagyarázza.

Mint már említettük, Kerekegyházat a város által választott pusztabíró és egy lovas hadnagy igazgatta. A lovasok számát – pontosan nem tudni mikor – időközben háromra emelték. Ez utóbbiak rendőri feladatokat is elláttak. Ficzek János Kerekegyházán lakos pusztabíró 1857. szeptemberében Móczár Ignác főbírónak beszámol a kimért házhelyek eladásának állásáról, a leendő lelkész, a tanító és a kántor számára kimért földek ideiglenes haszonbérbe adásáról, s a város tulajdonában lévő ingatlanok sorsáról. Eszerint a városi közgyűlés korábbi határozata értelmében elkülönítettek 44 kat. hold földet, melyből 22 hold a lelkész, 11-11 hold pedig a tanító és a kántor illetősége. Ilyenek még nem lévén a pusztán, a földet a pusztabíró 6 egymást követő évre évi 60 pft-ért árendába adta; eladta a Pethes-féle csőszházat 70 pft-ért; sikertelen árverést hirdetett a Puszta házra és egy másik csőszházra; megkezdte a házhelyek eladását. Egy házhely árát 20 pft-ban állapították meg. Egy év múlva jelentése szerint már 103 házhely eladásáról és 10 ház felépültéről számolhat be. A lakosság számának növekedése miatt megszaporodtak teendői, ezért kéri, hogy Farkas János bizalmi ember mellé a már meglévő lovasokon kívül még egyet és egy gyalogos szolgát is adjanak. Az elöljáróság nemcsak megadja, hanem még 120 forintért egy rendőrt is állított a közbiztonság megerősítésére. A következő évben a közgyűlés elkülönítette a befolyt összeget, s ebből fizette a pusztai tisztségviselők bérét és egyéb költségeit, mert „az árokszállási birtokosok nem terhelhetők” vele. Javaslatot tettek az iskola és a községháza felépítésére is, amelyet szintén a telkek eladásából befolyt összegből szándékoztak finanszírozni.

Községháza

A község telepítése, a telkek eladása szépen haladt. Sikerült tanítót is alkalmazni, aki – mint később kiderül – egyházi teendőket is ellátott. Az 1861-ben felépített iskola (majd a községháza) – melyek építéséhez a lakosok 2-3 napi igás és gyalogos közmunkával is hozzájárultak – az egyházi szertartásoknak és a lakosok gyűléseinek is színhelyei voltak. A pusztabíró a mindenkori teendőket, közmunkákat, a város új lakosokra vonatkozó rendelkezéseit itt ismertette a nyilvánosság előtt. Ám – mint ez a jelentésből kiderül és később sok gondot okozott – voltak olyanok is, akik bizonyos ügyekben nem itt, hanem házaknál gyűltek össze, s elégedetlenségeiket egymás között beszélték meg, nem bízva  a pusztabíróban. Ficzek János 1861 elején jelenti a főbírónak és a közgyűlésnek, hogy már korábban ugyan lehetőség volt elöljárók megválasztására, kik a község belügyeit intézik a pusztabíró irányításával, a lakosok mégis önkényesen másodszor is összejöttek és másokat választottak. A telepesek el akarják a magyar ajkú tanítót távolítani, sérelmezik, hogy magyarul tanítanak az iskolában. Mint a pusztabíró írja, „anyanyelv ellenesek”, „hazafiatlanok” az új telepesek. Hálátlanok az anyaközség iránt és „nem átallották mondani: hogy ők az anya várostól többé függeni nem akarnak.”. Drasztikus lépésre is sor került: a pusztabíró tanyáját felgyújtották. A gyújtogatókra ekkor nem derült fény, de néhány emberre gyanú árnyéka vetült. Két hónappal később a város elöljárósága újabb beadvánnyal foglalkozhatott. Ebben a lakosok egy része, illetve ezek képviselői bejelentették elszakadási szándékukat, kérték, hogy az önkényesen kormányzó pusztabírót azonnal bocsássák el és a saját jelöltjeik lehessenek a község irányítói. Ez válasz nélkül marad. Ficzek János pusztabíró újabb jelentéséből megtudjuk, hogy a lakosok neki és Farkas János kiküldött megbízottnak megtagadták az engedelmességet. Saját választottjaikat viszont a kecskeméti templomban feleskették és önállónak tekintik magukat. A város képviselőtestülete végre egy dologban intézkedett, új tanítót fogadott (Lona Pál), akit az elbocsátott tanító pénzéből fizettek. Az elégedetlenkedők ezt is csak úgy érték el, hogy időközben a főkapitányhoz fordultak, aki viszont az ügyet visszaadta városi hatáskörbe további intézésre. Egyéb dologban nem engedett a város, továbbra is ragaszkodott a számára megbízható Ficzek Jánoshoz és bár engedélyezte, hogy a lakosok elöljárókat válasszanak, de őket a pusztabíró fennhatósága alá rendelte. Az első választáskor ugyanis a város bírói teendők ellátására is Ficzek Jánost javasolta, akit azonban a telepesek nem fogadtak el. Az új lakosok nevében fellépő Holl Ádám volt berceli lakos több beadványában is zsarnoknak, önkényeskedőnek nevezi, s azt írja, hogy a lakosok „a legnagyobb idegenséggel, és ellenszenvvel viseltetnek iránta”. A pusztabíró nem tud rendet tartani a pásztorok és csőszök bére körül, korlátozza a tanítót, aki „az isteni szolgálatot ellátja”, miközben már fél esztendeje nem kapja meg a várostól esedékes járandóságát. Kérik ezért Ficzek János elmozdítását. Mivel a város válaszra sem méltatta őket, megismételt panaszaikat 1862. januárjában 70 aláírással a „Nagyságos és Méltóságos Főkapitány Úrnak” küldték el, aki az ügyet az alkapitány kezébe tette le. Két hónappal később új beadvánnyal foglalkozhatott a városi elöljáróság. Végül a kerület intézkedett, s utasította a várost az ügy lezárására. Az azonban tovább húzza-halasztja az ügyet azzal, hogy Ficzek János helyett Farkas Józsefet javasolja, s mellé Gottlibb Kelement. Azt pedig hallatlanná teszi, hogy bármely választott elöljáróság is ne a pusztabíró alá tartozzék. Ezzel a kerület is egyetértett. A lényegi dologban csak nem történt előrelépés.

Láthatjuk tehát, hogy az amúgy is állandóan változó közigazgatási viszonyok között zajló ügyek körül állandó zavarok voltak. A pusztán nem volt megfelelő számú olyan lakos, aki az anyavárosból települt ki. Ezért a város elképzelésének komoly támogatói nem akadtak. Túlsúlyra kerültek a különben három nyelvet beszélő, rengeteg helyről összeverődött lakosok, akik viszont egyáltalán nem voltak tisztában a kerületi és városi ügymenettel, beadványaik így könnyen vagy az elhallgatás vagy az elutasítás sorsára jutottak. A város a maga szempontjait akarta érvényesíteni, s ezért ragaszkodott megbízottjához, ellenezte a korai önállósodást is, s továbbra is a régi módon, pusztabíró által szerette volna kormányozni az új, formálódó közösséget.

A lakosok nevében – mint ez a továbbiakban még világosabbá válik –  Holl Ádám német ajkú, berceli származású ambiciózus vezéregyéniség szólal meg legtöbbször vagy ő áll mások megszólalása, beadványa mögött is. Maga is pozícióra törő ember, aki a vagyonosabb középrétegbe tartozott; háza és 19 hold földje van, de aki mégis arra szorul, hogy hónapokig távol legyen, hogy évi kenyerét másutt végzett (summás) munkával biztosítani tudja. Természetes, hogy egy még ki nem alakult vegyes kultúrájú, eltérő hagyományokkal rendelkező egyénekből álló csoport, amely még messze van attól, hogy  közösségnek tekintsük őket, csakis ilyen egyéniségek vezetésével léphetett fel bármilyen ügyben. Természetes az is, hogy mert nem kötötte őket közös hagyomány és erkölcs, demagóg jelszavakkal, ígéretekkel is maga mellé állíthatott embereket, s szembeszállhatott egy még olyan nagy múltú közigazgatási és bíráskodási jogokkal felruházott közösséggel is, mint amilyen a jászok városi közössége volt. Számtalanszor megfogalmazzák a város vagy a pusztabíró iratai azt, hogy Holl Ádám és társai nem képviselik az egész lakosságot; önkényesen adják ki magukat a lakosok képviselőjének („mint állítják az ottani Lakosoknak megbizottjaik” kitételekre utalok), miközben Ficzek János pusztabírót a város által kiküldött hivatalos képviselőnek tekintették, s ezért jelentéseit egyértelműen hitelesnek fogadják el.

Holl Ádám valóban élt demagóg fogásokkal és alaptalan ígéretekkel. A második legitimnek el nem ismert elöljáróság választáskor azzal vádolják, hogy maga is bíró szeretett volna lenni. Úgy állította maga mellé az embereket, hogy még a vásárolt földön kívül ő el tudja intézni, hogy mindenki 8 holdat kapjon a meglévőn felül. Másik hatásos eszköze az volt, mint ezt korábbi cikkemben is megírtam, hogy „a lakosság  jelentős része szláv és német nyelvet beszél, de mégis magyarul miséznek, a közügyeket is magyarul intézik. Az elhúzódó pert több szinten is kivizsgálják, megállapítják, hogy a lakosok kisebb része, 1/5-e nem ért csak magyarul, s azokat a több nyelven beszélő másodbíró (Coburg herceg tiszttartója) mindig nyelvükön szólva kezeli, s a tanácsban is lefordítják a németeknek és szlávoknak azt, hogy miről van szó.” Az elégedetlenség azzal zárul, hogy keményen megbüntetik Holl Ádámot és társait, s ez a bélyeg később is rajtuk marad, ha csak tehetik, felemlegetik. Bartsik Márton Jászkerületi Kapitány pl. így vélekedik róluk: „a panaszolók többnyire nyughatatlan jellemükről átalában ismeretes, kétes, sőt rovott jellemű egyének. Kik a’ nép oktalan és vétkes izgatása miatt – mint például Holl Ádám, Kiffer és Princzel – már két ízben voltak törvényszékileg fenyítve.”

Ezek a sikertelen és nagy ellenállásba ütköző kísérletek azonban nem szegték kedvét a folyamodóknak. Újabb beadványt szerkesztettek, amelyben több dolog orvoslását kérik a Főkapitánytól. A folyamodványt Inlauf Ferenc és Zly Márton nyújtja be, de a hatóság előtt nem kétséges Holl Ádám közreműködése. Ugyanis több olyan dolog is szerepel benne, amely korábbi beadványoknak, sőt perben való elmarasztalásoknak is része volt. Később ugyanezeket Holl Ádám és Szabó Béni másik beadványban csaknem szó szerint kéri. Mindkettőre kései válasz érkezik a Kerülettől. Mivel a két kérelem nagyban fedi egymást, ezért mind a kéréseket, mind a reá adott főkapitányi válaszokat összevontan adjuk közre.

Mit követeltek a panaszosok?

1. Túlzottnak tartják az elöljárók fizetését, ugyanis e nagy összeggel a lakosokat terhelik meg.

2. Kérik az adók mérséklését, mert átlépi a terhelhetőség határát, s a túlzott adóból a hátralékot engedjék el.

3. A túlzott közmunka szolgáltatást mérsékeljék.

4. A vásárolt földről kötött contractust megkaphassák a lakosok.

5. Az 1858. december 23-án kiadott új telepítésekre vonatkozó pátens értelmében kedvezményeket kapjanak az új lakosok.

6. Meg volt ígérve 8 hold föld a telepítvényre költöző lakosoknak és ezt a mai napig nem kapták meg.

7. Választ várnak a folyamodványra.

A főkapitányi válaszokat szintén összevontan, de kissé bővebben ismertetjük.

1. 1862. áprilisában volt az új elöljáróság megválasztása. Amikor is a lemondott Farkas József bíró helyett Jász Jánost lett a bíró és Liftner Bertalant nevezték ki jegyzőnek. „nem való, hogy a községi jegyzőnek 800 Ft-ok adatnak ki – miután ez utóbbinak évi járandósága 100 Ft, a jegyzőé pedig a’ D alatti rendelet szerént 400. és így összvesen 500. Ft.” Közben 1863. február 20-án Jankovich György jászkapitány rendelete értelmében a bíró fizetését 60 Ft-ra, a jegyzőét 200 Ft-ra szállították le. Ezen kívül a bíró feladata még a fejedelmi adók beszedése is, s ezért a 60 Ft-ot kevésnek ítélik, visszamenőleg pedig ez már nem orvosolható, mert a korábbi években a járandóságát hivatalosan állapították meg és különítették el a költségvetésben. Kevés a bírói fizetés azért is, s erről a jászkapitány is így vélekedik, mert olyan községről van szó, ahol „legalább három ottlakó nemzetiségnek nyelvét u.m. a’ magyar, német és tót nyelvet kell bírnia, 60 Ft évi fizetésért és a’kor igényeinek megfelelő bírót lehessen fogni, képzelni sem lehet” ezért 300 Ft-ban kell fizetését megállapítani, s ugyanakkor a jegyző fizetését csökkenteni kell, nehogy feszültség keletkezzen. Az orvos fizetését is megemelni javasolják, mert félnek tőle, hogy mint az előző orvos, ez is elhagyja a községet.

2. Teljesen alaptalan az adó mérséklése iránti kérelem, ezért ezt elutasítják.

3. Túlzott közmunka nem lehetett, mert eddig országos közmunkát még senkitől sem kértek, a középületek emelésénél pedig 2-3 nap közmunkát végeztek a lakosok.

4. A vásárolt földről a contractust csak akkor kaphatják meg a lakosok, ha házukat felépítették, lefizették a teljes összeget és az ingatlant a telekkönyvbe bevezették.

5. A hivatkozott 1858. évi nyílt parancs a kamarai birtokokon megtelepülőkre vonatkozik, illetve azokat érinti, akik három éven át a rossz termés miatt kénytelenek elköltözni más helyre. A Kerekegyház pusztára beköltözöttekre és a Jászkun Kerület lakóira ez nem vonatkozik.

6. A város pedig nem ígért senkinek 8 hold földet, az árokszállási birtokosok között a redempciós kulcs szerint osztották fel a földet, s az után kaptak az árokszállási birtokosok földjárandóságot. Ez másokat nem illet meg. A város különben is a befolyt összeget, a regálék jövedelmét a község középületeire fordította.

7. Végül az egész kérelemre azt válaszolják, hogy jogtalan volt, mert a folyamodókat nem a lakosság egyeteme bízta meg, hanem „némely nyughatatlankodóktól nyert felszóllítás folytán” nyújtották be panaszukat. Ezért egyesek pénzt szedtek össze társaiktól, amiből Bécsbe utaztak és ott írattatták meg. Emiatt a „folyamadóknak kitételei alaptalanoknak nyilváníttatnak”. Másfelől Árokszállás városán már semmi keresnivalójuk nincs, hiszen önálló községgé alakultak, s a régi ügyek már nem folytathatók. Végül figyelmeztetik őket, hogy hiába fordultak Pest-Pilis megyéhez panaszaikkal, tudomásul kell venniök, hogy „Kerekegyháza szakadatlan időtől fogva mindég a’ Jászkerülethez tartozott és jelenleg is tartozik”.

A „nyugtalankodók” – noha mint láttuk számtalan helyre nyújtottak be panaszt, s mindenünnen elutasították őket - nem adták fel. Tovább gyártották beadványaikat, sőt Pesten ügyvédet is fogadtak. Az ügyvéd összegyűjtötte a lakosok elégedetlenkedő részét Kerekegyháza Szent István nevű részén, a községen kívül anélkül, hogy erről tájékoztatta volna a már felállt elöljáróságot, s azoknak izgató beszédet tartott, akik emiatt egész nap nem dolgoztak. Hiába üzent az elöljáróság, hogy az ügyvéd keresse meg őket, az átkocsizva a falun, el akart menni. A hatóság emberei azonban visszatérítették, bevitték a községházára és ott durván bántak vele. Ez újabb ügyet indukált, amelyet azonban az iratok tanúsága szerint már nem zártak le. A város taktikájához hozzátartozott az ügymenet késleltetése. Nem egy ügyben a Főkapitány vagy a Helytartó Tanács többször is kénytelen írni, felszólítani az árokszállási testületet, hogy intézkedjenek, mert a panaszosok újabb beadványokkal ostromolják a hivatalt. Gyors intézkedés azonban sohasem történt. Jellemző erre, hogy miként fogott össze a város és a Jászkapitány, s késleltetett egy 1863. februárjában benyújtott ügyet 1865. szeptember 13-ig, mígnem a kérelmek jó része már okafogyottá vált, illetve kikerült a város intézkedési jogköréből. S ekkor még mindig csak a főkapitány kapja meg jelentését, s nem a Helytartó Tanács.

Az elégedetlenkedők mozgalmának, sok beadványának mégis meglett az eredménye: Kerekegyháza 1862-ben önállóvá vált és elszakadt az anyaközségtől. Az új községben április 10-én tartották az első hivatalos hatósági választásokat. Az elégedetlenkedők semmiféle tisztséghez nem jutottak a községben, noha nekik köszönhető, hogy a település elsőként önállósodott a jász puszták közül. Nem járt sikerrel több más korábban elindított és a Helytartó Tanácsig eljutott ügyük sem, holott, mint ezt többször is felpanaszolták az utazgatások, kérvények megíratása, s más ezzel kapcsolatok kiadások igencsak megterhelték őket. Noha a város még nem tartotta időszerűnek az elszakadást, mégis ő győzött, mert akarata szerint alakult minden egyéb dolog. Árokszállás lakosságát nem érte rövidség az elszakadás miatt. Ezt a régi, jól működő jász közigazgatási gyakorlatnak és a Kerülettel való jó viszonynak tudhatjuk be. A régi, de még igen jól működő jászkun jogrend és gyakorlat ütközött itt meg az új, polgári jogrenddel és gyakorlattal. Ekkor még az előbbit tekinthetjük győztesnek e küzdelemben, bár a nyertesnek is engednie kellett."

A község 1862-es alaprajza
(Forrás: Vincze Ferenc: Kerekegyháza gazdaságföldrajza 1942.)

 

---

*  Magyarázatra szorul a címben szereplő zendülés szó. Ért.Sz. zendül: 1. ’zengeni kezd’, 2. ’zavargást, felkelést kezd’; zendülés: ’kisebb elszigetelt felkelés, lázadás’; ’felkelés, zavargás, ’felkelés a hatalom törvényes képviselői ellen’; MSzSz. zendülés: ’zavargás, megmozdulás, háborgás, lázongás’; ’ribillió’.  Az efféle mozgalmakat a Jászkunságban zene-bona névvel is illették, hivatalos iratokban előfordul a nyugtalankodók, békétlenkedők megnevezés is. Magam ’mozgalom a törvényes hatalom képviselői ellen’ értelemben használom. A cikk megjelent: : Jogszabályok – jogszokások. Jászkunság kutatása 2005. (szerk: Bánkiné Molnár E.). Kiskunfélegyháza, 2005. 305-320.

Jászárokszállási gyökerek 1.

Aki rendszeresen figyeli az oldalt, az már tudhatja, hogy Kerekegyháza területének egy része  korábban Jászárokszállás pusztája volt. Községünk alapítói nagyjai, balatoni Farkas János és Móczár Antal is Árokszállásról települtek ide mintegy 150 éve, s jobban belegondolva mindez nem is volt olyan rég. Nagyapáink nagyapjai még hallhattak minderről a nagyapjuktól. :) A kapcsolat a két település között elég hamar megszakadt, melynek hatalmi okai voltak, de erről bővebben egy későbbi blogbejegyzésben. Azonban vitathatatlan tény, hogy Árokszállás nélkül nem lenne a mai Kerekegyháza sem, ráadásul a két település kicsit több, mint 100 km-re helyezkedik el egymástól, így méginkább érdekesek a közös gyökerek, mely összekötik őket. Ez a gondolat vezérelt bennünket, amikor elterveztük, hogy ellátogatunk az "anyavárosba".

 Jászárokszállásról röviden: Jász- Nagykun Szolnok megye északi határán fekszik, lakosainak száma most 8000 főhöz közeli. Ipara jónak mondható, és két nagyobb város, Jászberény és Gyöngyös is közel található hozzá. Területe majdnem megegyezik Kerekegyházáéval, mindössze egy négyzetkilométernyi a különbség.

 A város központjába érve rendezettség és tisztaság fogadott minket, ez volt az, amire rögtön felfigyeltünk, majd néhány központi épület mellett elhaladva a következő feltűnő dolog az volt, hogy viszonylag kis területen mennyi-mennyi emléktábla, emlékmű helyezkedik el. De jobban belegondolva nem is meglepő, hiszen ez is arról árulkodik, hogy a jászok mennyire nagy hangsúlyt fektetnek a hagyományőrzésre, az őseik tiszteletére.

 Ezután a temető felkeresésére indultunk, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy áttelepült családneveket találjunk. Ez többé-kevésbé sikerült is, bár utólag belegondolva sokkal többre számítottunk, de a napokban bukkantam rá egy adatra, ami talán megmagyarázza a dolgot: Jászárokszállásról 10 család telepedett le Kerekegyházán. Ehhez mérten találtunk rengeteg Farkas (balatoni Farkas is), Móczár, Pethes, André, Görbe vezetékneveket.

Jász-Ház

A nap végére egy gyorsbejelentkezős Jász Múzeum-látogatás maradt, ami egyrészt tájház, másrészt helytörténeti gyűjtemény is. Mindkettő funkciójában gazdagon felszerelt és karbantartott, annak ellenére, hogy sajnos manapság egyre kevesebb érdeklődés mutatkozik az effajta látnivalók iránt.  Egy nagyon kedves, a  helyi Művelődési Házban dolgozó hölgy fogadott minket, akitől tátott szájjal fogadtuk az információkat, és szerencsére ő is nagy érdeklődést mutatott kis városunk irányába. Ő volt az egyetlen ember, akivel beszéltünk Jászárokszálláson (eddig :) ), de reakciója és elmondása alapján a két város közötti kapcsolat nem mondható közismertnek.

Érdemes itt megemlíteni egy harmadik helységet, Újireget. Újireg megint teljesen más tájon fekszik, nem messze a Balatontól, s 400 főnél is kevesebben lakják. Ez a kis falu valóban testvéri kapcsolatban áll Jászárokszállással, hiszen 1930-ban 80 jász családok települt oda, gazdasági okokból, s a lakosság a mai napig büszke jász hagyományaira. Jászárokszállással aktív baráti kapcsolatot ápolnak.

Jászárokszállás címere

Kerekegyháza címere

 Látván a jászok nyitottságát és múltjuknak tiszteletét, izgalmas belegondolni abba, hogy a jövőben "hazatérő" vendégekként láthassuk egymást városainkban!

A búhegyi "mezítlábas püspök" emléke

Újságcikk a Petőfi Népében

A címben említett személyről talán kevesen hallottak az utóbbi évtizedekben, de remélhetőleg sokak emlékezetében még él Csonka Józsi bácsi jóságos tekintete, aki gondoskodásával összefogta a Búhegyben élő családokat. Életének a Petőfi Népe egy kedves újságírója is emléket állított egy cikkben, ami valószínűleg valamikor a '90-es években íródott, de az évszámot egyelőre a feledés homálya fedi.  A "Nagypapáról" szóló újságkivágás féltve óvott családi ereklye nálunk.

A Csonka- tanya régen

Csonka József 1913-ban született és 1982 óta nyugszik a kerekegyházi temetőben. A cikkben olvasható tanyáról és a mellette álló keresztről már készült korábban bejegyzés a blogban, ami itt található: http://kukalia.blogspot.hu/2012/11/csonka-kereszt-buhegyben.html

A tanya külleme - hála a sorsnak és az időközbeni gazdáinak - nem változott sokat, a keresztet azonban mostani tulajdonosai lecseréltették, mivel az egyszerű fakeresztet már tönkretette az idő vasfoga.

A mezítlábas püspök elnevezés nagyon kifejező, hiszen egy nehéz időszakban sikerült neki összetartást biztosítani a Búhegyben élő szegény tanyasi fiataloknak és családoknak.

Valljuk be, manapság talán még nagyobb szükség lenne egy-egy mezítlábas püspökre, pedig akkortájt ténylegesen nehéz idők járhattak, de talán erről a mai idősek többet tudnának mesélni!

A képet a kerekegyhaza.hu -n találtuk korábban, készítésének körülményi nem ismertek!

Aki bármit tudna még mesélni Csonka Józsi bácsiról, az kérem jelentkezzen!

"Egy értelmiségi puszta-képe"

Nemrégiben, a  Kondor-tónál, illetve a Halász-tanyánál tett kiruccanásunk még inkább felkeltette érdeklődésemet a kis kunyhó és egykori lakójának története, így egy kis internetes kutakodás közben egy számomra eddig ismeretlen, rettentő szemléletes és szimpatikus irományra bukkantam. Rövid keresgélés után az írójára is fény derült, így ismerkedhettem meg - még, ha csak virtuálisan is - Mátyus Alízzal. Elmondása szerint fontos események kötik őt ehhez a környékhez, ahogyan az az írásából is kiderül, a közelben vett házat évtizedekkel ezelőtt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ő igazán "rajong" a tanyavilágért, a pusztáért...több műve is foglalkozik ezzel a témával, ráadásul - ha minden igaz - hamarosan megjelenik egy könyve, melynek épp Halász Feri bácsi is szereplője! Talán sokat tudna még mesélni nekünk, na de ki tudja, mit hoz a jövő...

Néhány sor következzen tehát az Írónőről, majd a lakóhelyünkhöz kapcsolódó rövid írása, amely a Képzelet című könyvéből egy, a válogatott írásaiból:

Mátyus Aliz (Zalalövő, 1948. március 25. –) író, szociológus, lapszerkesztő. 1980-tól jelennek meg könyvei. A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa, előbb falukutató, majd a Szín - Közösségi Művelődés című szakmai folyóirat alapító főszerkesztője (1996-).^[1] Tagja a Magyar Szociológiai Társaságnak, és a Magyar Írószövetségnek. Az Eötvös Collegium "Eötvös kollégisták voltak..." sorozatának sorozatszerkesztője (Bakos Istvánnal).^[2] A Pápai Művelődéstörténeti Társaság alelnöke. (Forrás: Wikipedia)

Halász -Tanya

 "Amikor ma, 1997-ben kérdőre vonom magam, vajon honnan származott bennem az a puszta-kép, aminek következtében úgy készültem 1980 augusztusában Kondorpusztára, hogy napellenzős szerkezetek elkészítésén törtem a fejem, nem tudok másra gondolni, mint azokra a jól belém ivódott festményekre, képekre, amelyeken sehol egy fa, egy bokor, csak a sívó homok, és vagy egy nyáj, vagy egy csorda, vagy egy ménes a gémeskút mellett, tikkadtan, itatásra várva.

Barátaim, akik az egy hónapos pusztai viszontagság-sorozatra készítettek fel, tősgyökeres fővárosi és részben dunántúli elszármazottak, el sem tudták képzelni, velem együtt, hogy hogyan lehet akár csak egy könyvet is elolvasni, ha nincs az oltalmazó árnyék. Így azután, ha ráértem volna felkészülni első pusztai kirándulásomra, a napernyővel, ágfonatokkal, széktámlára erősíthető árnyékoló lemezzel, nem néztem volna ki különbül, mint kedves gyerekkori Verne regényem, A tizenöt éves kapitány Benedek bácsija, aki a könyv illusztrációjaként lepkehálóval szalad a tájban, emlékezetes képtelenségérzést kiváltva.

Kondorpusztán aztán csak a Kiskunsági Nemzeti Park tanyaudvarán nem volt fa, különben akadt egy-egy itt is, ott is, emitt meg amott pedig ligetekben is előfordult, szabályos sorokban, megkötötték vele a homokot.

A Kiskunsági Nemzeti Park tanyája, ahol egy hónapon át kísérleteztünk tízen, hogy egy jurtát megcsináljunk és felállítsunk, ma már egy osztrák állampolgár tulajdona. Közben tájjellegű állatok tartása fejében lakták, s amikor nem lakták, ez volt a gyakoribb, ránézett, amíg élt, a vidék halásza, pusztai viszonylatban a tanya szomszédságában épült halászkunyhójából. Maga építette halászkunyhóját rendben tartja a Nemzeti park. A "Halász tanya" a Kiskunsági Nemzeti Park "Tanösvényén" az egyik objektum. 1975-ös évszámmal, a Park jelével tantáblán közlik a következőket. "A Duna-Tisza közi hátság mélyebb vizű szikes tavaiban és mocsaraiban évszázados hagyományai voltak a kisszerszámos halászatnak. A hajdan bővizű Kondor tóban is űzték ezt a mesterséget. Az embertpróbáló kenyérkereset egyik utolsó művelője Halász Ferenc volt, aki az itt megőrzött, saját kezével épített tanyáján töltötte életét. A tó szikes vizében főként kárász és compó jelentette a zsákmányt. Szerény jövedelmét földműveléssel és télen nádaratással egészítette ki. Főbb halászeszközei: varsa, emelőháló, szigony."

A jó szögben elhelyezett, állva kényelmesen olvasható tábla közelségében a nyolcvanas évek végén még láthatók voltak halászeszközök is, amelyek közül egy máig is megvan, egy lyukacsos oldalú haltároló csónak, amit csak felfordítottak és el nem vittek a maguk után nyomot hagyni és magukkal emléket vinni akarók. A szurkos tetejű csónakot körülményesebb lett volna elmozdítani az emlékbe vihető egyéb eszközöknél, a varsánál, a szigonynál.

A Nemzeti Park információs táblájának közelségében 1997-re megjelent az újabb jelzés is. Ökotúra útvonal, Kerekegyháza. Halásztanya. IUCN Információ: 6041 Kerekegyháza Polgármesteri Hivatal Tel. 36-76/371-011. A Nemzeti Park emblémája mellett, a tenyerében a tájat tartó, fát, madarat védő jel mellett ekkor megjelent az új embléma. Rajta a kerekegyházi református templom és búzavirág. Ökotúra útvonal. A jövő.

Ahogy Halász Feri bácsi a minden tekintetben múlt. Úgyis, hogy megszépített. Ő ugyanis pesti munkásból lett a vidék nevezetes embere, aki örök életében kivált abból az emberi környezetből, amelybe kényszerből került. Olyan ember volt, aki semmit nem ismert azokból az örömökből, amelyeket az itteni emberek mindennél jobban ismernek, a gyerekek öröméből, az unokákéból, ami az itteni tanyasi öregeket életük utolsó napjáig vagy addig, amíg csak erejük van hozzá, tevékennyé teszi. Tevékennyé és adni tudóvá, adni akaróvá, ami kizárja a keserűséget. Halási Feri bácsi keserű ember volt, se adni nem tudott, nem akart, se elfogadni nem tudott úgy, hogy abban az adó örömét lelhesse. Amíg jurtát építettünk és naponta főztünk, neki is minden nap átvittünk ebédet. Máig sem tudom, hogy volt-e akár csak egyetlen jó pillanata is emiatt. Úgy fogadta el, mint akinek jár. Mint aki előfizetett rá.

Halász Feri bácsit nem érdekelte a jurta, amit építettünk, és egyetlen egyszer nem tette meg irányunkban azt a kétszáz-háromszáz métert, amivel átjutott volna a tanyára, ahol dolgoztunk. Az igaz, hogy a mi tanyánkra, azaz a Nemzeti Parkéba csak az ő gyalogösvényén át lehetett bejutni, tehát ha akart volna, akkor is szóba elegyedhetett volna bármelyikünkkel, de nem tette. Legfeljebb a kutyájára szólt rá, amikor már nagyon acsarkodott ránk, vagy nagyon nehezen tudtunk elkerülni mellette.

Halász Feri bácsi, akárhányszor próbálkoztam vele, nem mesélt arról az életről, amit a Kondor tó partján élt. Viszont tőle tudtam meg fővárosi előéletét, amiről egyetlen környékbeli embernek sem beszélt.

Amióta kunyhója kiürült, nem megyek arrafelé anélkül, hogy be ne nézzek az ablakán. Vagy az ajtaján. Nézem a cella nagyságú szobában az ágyat, az asztalt és a széket. Nem az ő tárgyai voltak. Ezekkel rendezték be a halász házát. Én meg be szeretném rendezni az életét. Azokkal a kis történetekkel, amelyek minden emberében vannak, voltak. És amiket ő magával vitt a sírba. Hogy az ő életének ne legyenek még emlékfoszlányai sem. Nem volt egy jószívű ember.

Ugyan a Nemzeti Park tanyaudvarán nem volt fa és így épületárnyékban nemezeltünk, de az általunk használt tanyát is szegélyezte a Kondor tó felőli oldatról facsoport - ahol bőrcserző munkák folytak -, ahogy a környék tanyáinak majd mindegyikét.

Talán a vidéken a tanyaudvarok is csak azért lettek csupaszok, mert a szokásos eperfákat mindenki kivágatta, választva inkább a tűző napot, mint a fával járó kellemetlenségeket. (Érés idején dagasztani lehet a ragacsos termést, és legyek hada lepi a földet. Fényeshátú, városi viszonylatban húsbogárnak ismert fajta, amely a tanyavilágban a szerves anyagokat, trágyát lepi, fertőzéseket hordozva.)

1980-ban tízünk közül nyolcan akkor ismerkedtünk az Alfölddel. Egy házaspárt rokoni szálak kötöttek a vidékhez, az asszony a közelben született. Ők csodálták a legjobban, hogy a jurta készítésből, a társak, az "egyivásúak" közül néhányan szívesen jártunk át egy tanyára, s ott gazoltunk, kapáltunk, ellenértékként konyhánkat gazdagítva friss zöldséggel, baromfival, frissen fejt tejjel. Legszívesebben én jártam gazolni. Jó volt olyasmit csinálni, aminek rögtön látszott az eredménye. Jól volt olyan emberekkel beszélgetni közben, akik a kézzel fogható kérdéseket szerették feltenni. És jó volt velük beszélni anyámról, akit azon a nyáron temettünk el.

A letelt hónap végén, amikor a felépült nemezzárónyílásos jurtában vendégül fogadtuk a tanyasi érdeklődőket, s Budai Ilona hangja úgy szólt a zárt és nyitott térben, mint egy hangszer, a gazdaasszony, akinek segítettünk, tanyát ajánlott megvételre, a szomszédjában. Fiatal házaspár egy kislánnyal készült beköltözni Balázspusztára, a tanyaközpontban felépült házukba. A tanyát eladták, megvettem. Azóta írhatnék párhuzamos önéletrajzot. Egy fővárosit és egy tanyait."

HALÁSZ - Tanya

Táncmulatság 1861-ben

Az alábbi érdekes bejegyzés ismét Kenyeres Tibornak köszönhető. Ezúttal egy 1861-es "tánczmulatságra" szóló meghívót kaptam tőle, mellékelve hozzá egy igen részletes és olvasmányos magyarázatot is, amit engedélyével közzé is teszek! Köszönöm!

Meghívó

"A 12,5x16,4 centiméter nagyságú, sárgásbarna papírra nyomott meghívó értelmezéséhez:

[A „T.cz.” rövidítés tisztelt czímzettet jelent, kézzel beírható volt oda a név. A bemeneti díj 1 „fr.o.é.” volt. A rövidítés feloldása: forint osztrák értékben. 1857-ben egy császári nyílt parancs vezette be a Magyar Királyság területén is az ausztriai értékszámítást, erre utalt a rövidítés, hogy az addigi – magyar királyságbeli - értékszámítástól meg lehessen különböztetni. Viszonyítás kérdése, hogy 1 forint akkoriban soknak vagy kevésnek volt tekinthető. 1861-ben általában egy városi református kántor díja temetésenként (attól függően, hogy csak énekszós vagy prédikációs temetés volt) 40, illetve 80 krajcárra rúgott. A korban közkedvelt, képes, 12 oldalas Vasárnapi Újság című hetilap félévi előfizetési díja 3 forint o. é. volt 1861-ben. A 16 oldalon megjelenő, Protestáns Egyházi és Iskolai Lap című országos hetilap félévi előfizetési díja vidékre 3 forint 70 krajcár volt. Egy bőrkötéses Biblia ára 1 forint 75 krajcár volt. A Kecskeméti Református Egyházközségben 1861-ben egy elemi iskolai férfitanítói éves fizetés 420 forint volt és még minden diáktól (70 fő) 40 krajcár.]

Lássuk, miről mesél e meghívó. Az „Árokszállási Kerekegyháza” településünk utóbbi történetének legrégebbi elnevezése. Arra utalt, hogy ezt a török időkben elnéptelenedett kerekegyházi pusztát 1745-ben legnagyobb részben Jászárokszállás városa váltotta meg, ahol aztán a jászok a tőkéjüket megtestesítő gulyáikat tartották, majd 1857-ben új települést alakítottak e helyütt ki, először kitűzetve az utcák és telkek helyét, majd a telkeket áruba bocsátották. A jászárokszállási település-alapításra utalt az Árokszállási Kerekegyháza név, majd a Jászkerekegyháza név. 1900-tól már csak Kerekegyháza nevet viselt a község. Valószínűleg a Kecskemétről idetelepülők (kb. 100 család) és a Kunszentmiklósról származó néhány család lehetett református. Az első ismert, szervezett és nyilvános református istentiszteletet 1861 húsvétján (márc 31.) tartotta a helyi reformátusoknak Fehér Péter kecskeméti főgimnáziumi tanár. Majd 1861. június 16. napján Fördős Lajos, a kecskeméti ref. egyházmegye esperese közgyűlést tartott az ittenieknek, akik elhatározták az egyházközség alapítását és tervbe vették templom és iskola építését. Bizonyosan ebbe a sorba illett az 1861. augusztus 20.-ára kitűzött táncmulatság. Megadták a módját, mert igényes meghívót is készíttettek Kecskeméten. Szilády Károly nyomdája 1841-ben kezdette meg a működését. Rövid idő elteltével a legjobb kritikákat kapta, dicsérték technikai színvonalát, korrektségét, tisztaságát, pontosságát, az esztétikus megjelenést. Természetesen nemcsak könyvek nyomtatásával foglalkozott, hanem minden olyan terméket előállított, amelyre kereslet volt (kivéve a naptárakat, kalendáriumokat), így: báli, esküvői és egyéb meghívók, táncrendek, belépőjegyek, cégkártyák, nyereménysorsjegyek, hirdetmények, oklevelek, gyászlapok, színlapok. Halála után, 1871-től utódai folytatták az ipart. Szilágyi Tibor meteorológus gyűjtéséből (Időjárási események Kecskeméten a XVII-XIX. században Kecskemét, 1999) tudjuk, hogy 1861 augusztusa Kecskeméten eléggé esős volt, de azt még nem tudjuk, hogy a táncmulatság hogyan is sikerült. 

 

                                                                                                                      K.T."

                                                                                                                              

Szélvihar Kerekegyházán

Az alábbi kis hírt Kenyeres Tibortól kaptam (ezúton is nagyon köszönöm Neki), ami szerint 1923. szeptember első felében (tehát épp 90 éve) hatalmas szélvihar támadt Kecskeméten és környékén, így Kerekegyházán is! A hír 1923. szeptember 12-én jelent meg az Esztergom címet viselő "politikai és társadalmi" lapban:

1923-as hír

A hírt tartalmazó teljes oldal pedig itt található: 1923. szept. 12. - Esztergom

Túraajánló Kerekegyháza környékén 1.

Hosszú szünet után végre új bejegyzéssel jelentkezik a Kukália blog oldal, és ezzel szeretnék egy új "sorozatot" is elindítani! Ezúttal nem a város történetével kapcsolódó bejegyzés kerül megosztásra, hanem egy gyönyörű és nyugodt környezetbe invitálom a kedves olvasókat egy kis beszámolóval, hiszen nem kell feltétlenül kilóméterek százait megtenni autóval, hogy ilyen helyre csöppenjen az ember. Ráadásul ez a környék egy kicsit a "miénk" is, így talán szívünket is tudjuk melengetni egy kicsit, hiszen itthon vagyunk, büszkék lehetünk az Alföldre!

Túraútvonalunk (jelen esetben inkább sétaútvonal :) ) kiindulópontja a településen kívülre esett, a Kunadacs/Kunszentmiklós felé vezető útról jobbra leágazó egyik dűlőút mellett hagytuk autónkat. Ez az út a 16-os és 17-es kilóméterkő között majdnem félúton helyezkedik el, szerintem sokak számára ismerős is lehet, itt van egy nagyobbacska üres terület (sajnos ottjártunkkor illegális szemétlerakóként is üzemelt), ráadásul itt érinti a kiskunsági piros turistaút a már említett kunszentmiklósi utat.

Tehát itt parkoltunk autónkkal, majd elindultunk a piros jelzésen, a környék által árasztott nyugalom már itt érezhető volt.

Séta indul!

Piros

 Utunkat balról is és jobbról is telepített akác- és fenyőerdők szegélyezték, alig 1 km megtétele után elágazáshoz érkeztünk, itt meglepetésünkre útirányt jelző táblákat pillantottunk meg, ami - valljuk be - az alföldi turistautakon ritkaság számba megy, mindenesetre jó volt látni!

Útirányt jelzők

 Itt mi jobbra, azaz Kunbaracs felé vettük az irányt, rátértünk tehát a piros + jelzésre! Lábunk alatt itt még süppedősebb lett a homok, de ez egyáltalán nem szegte kedvünket, sőt...

Néhány száz méter múlva ismét útirányt változtattunk, de nem mentünk tovább a piros + jelzésen (ami balra vezetett), hanem elfordultunk jobbra, így egy még "érintetlenebb", még vadregényesebb kis szakasz következett, ahol egy vadlesbe botlottunk:

Vadregényes

Itt már nem volt kifejezetten homokút, ami mutatta volna, merre menjünk...csak a nyiladékok vezettek! Hamarosan elérkeztünk egy kisebb buckás részre, ahol ez a látvány fogadott minket:

Buckás Alföld

Miután kigyönyörködtük magunkat, bementünk bal oldali nyiladékba, ahol már két nagyobbacska fenyő erdő között haladtunk, az emelkedők furcsa módon egyre sokasodtak, na azért nem kimerítő módon...

Arra fel!

Majd újabb néhány száz méter megtétele után elérkeztünk úticélunkhoz:

Úticélunk

Lesből

A túra útvonala a képre kattintva megtekinthető, gps-re letölthető, pc-n böngészhető:

Ezt a kis sétát tényleg bárki meg tudja tenni akár 2-80 éves korig! Könnyű, rövid, nem megerőltető! Mindenkinek bátran merem ajánlani!!!